Vendéglősök Lapja, 1898 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1898-03-20 / 6. szám

1898. márczius 20.

Vendéglősök Lapja.

3

szakmák közé avatni, melyek biztos, konszo- i lidált, tisztességes megélhetést, sanyarú viszonyok, munkaképtelenség esetében is az i elzülés, bűnre tévedés elöl biztos menedéket nyújtanak.

Ezen magas konczepczióért, egész szakmánkat erős kapocscsal egybefüző intézmény nem puszta álomkép többé, mint ipartestületünk választmánya egy a nyugdij- egylet fentartó bizottságának kérvényét elutasító határozatában jelezte, mert a nagy- méltóságu m. kir. belügyminiszter ur a nyugdíj egyesület alapszabályait 202069/97. sz. határozatával jóváhagyta és mert az 1898. évi május hó 11-én Debreczenben tartandó nyujdijegyleti közgyűlés megfogja teremteni azon buzgó szerveket, melyek ez intézmény működését a szaktársak javára az életbe is átviszik.

Az ügynek ezen stádiumában a nyug- dijegyesület fentartó bizottsága nem késett hivó szavát az ország összes egyleteihez eljuttatni. Nem is maradt ez viszhang nélkül ! Kezdve a budapesti szállodások, vendéglősök, korcsmárosok nagytekintetü ipartársulatától. a budapesti pinczéregylettől, a melyek 5 — 5 ezer forinttal s tekintélyes tagokkal járultak az üdvös intézmény gyarapításához, egész a vidéki kisebb szak- ügy főnöki, mint segédi egyletekig, csaknem mindegyik sietett tőkéjével s tagokkal belépni az intézmény pártolói közé.

Mélyen tisztelt közgyűlés!

Nap-nap után látjuk a szerencse íor- gandósága mint emel és sújt; a ki tegnap még fenn, jólétben, gazdaságban volt, ma szegény, ma nem tudja, hová hajtsa le ő és családja fejét.

Ily viszonyok között kétszeresen kötelessége ipartársulatunknak, igy kötelessége a mélyen tisztelt közgyűlésnek is, pártolni azon intézményt, mely e bajon segíteni nemcsak hivatott, hanem a magas kormány jóváhagyását már bírva, bizonnyal képes is.

Ép ezért mély tisztelettel alólirottak azon inditványnyal lépünk a tekintetes közgyűlés elé : Méltóztassék ezen nagyjelentőségű nyugdíj egyesületet ne csupán erkölcsi, hanem egyúttal anyagi támogatásban is részesíteni — és annak alaptőkéjéhez a budapesti szállodások, vendéglősök és korcsmárosok ipartársulata példája szerint — 5000 forintnyi összeggel hozzájárulni és jelentse ki a mélyen tisztelt közgyűlés, hogy magát a dehreczeni közgyűlésen képviseltetni fogja.

Budapest, 1898. márczius hó 12-én.

Mély tisztelettel

Nérey Dezső, Berger Leo, Gundel János, Hanusz Béla, Weisz Gyula, Hambalek József, Seemann

Sztanoj Miklós. Frankl Bertalan. Steuer Gyula, Nikoletti Ede, Brück Károly, Veith Ferdinand, Schön József, Károly.

Márczius tizenötödike.

Irta: Gundel Antal.

Ama nagy dolgokon ha elgondolkozom,

Melyek történtének ezen a nagy napon,

Lelkem a magasba száll, az ég Urához,

S ott Kossuth, Petőfi szellemének áldoz.

Jertek oda vélem, én honfitársaim,

Röpüljünk a múltba gondolat szárnyain; Szempillantás alatt évtizedek múlnak . . .

Jöjjetek ! Áldozzunk pár perczet a múltnak!

Elhangzott Rákóczy tárogató-sípja,

Nem tudják azt fújni, nincsen aki fújja,

Elhangzott éneke magyar szabadságnak,

Elárvult hazánkra gonosz idők járnak.

Alig hogy elhangzott a „vitám, sanguinem“,

Alig hogy véget ért a vitéz küzdelem,

A nagy Terézia, magyarok királya,

A magyar urakat németté csinálja.

Bécsbe csalogatja dicsérő szavával.

Kitüntetésekkel, asszonyi bübájjai,

S kiket el nem kábít a jutalom fénye,

Azoknak elmúlik jobb idők reménye.

Udvara körében a sok magyar ember Franczia szokást és német ruhát ölt fel ;

Azt, hogy magyar volt, tán már el is feledi,

Czifra báb, magyarnak pénze kell csak neki.

Lépjünk most egyet. A nagy nőkirályra Következik József, magyarok „császárja“ ;

Hibája az, hogy nem ismeri a magyart,

S boldogítani mint németeket akart.

De im egy piros folt ragyog fel utána,

A magyar szabads ig vérpiros sugára;

Tekintsetek le a vérnek mezejére : Martinovicséknak piroslik ott vére.

Elhullottak ők is. A magyar meg alszik,

Alszik szabadsága, egész negyvennyolczig.

Márczius idusa ! Szabadság hajnala! . . .

E napnak a hire nem múlik el soha.

Jön utána sok más, melynek dicsősége Fáklyaként lobog fel, fel a magas égre,

De ilyen szent, mint ez, nincsen az ég alatt,

S nem lesz, mig a magyar magyarnak megmarad.

Nézzétek ! Pesten, a német kis városban Minden szív a magyar szabadságért dobban,

Nincs magyar, szláv, német, mindnyájan testvérek, Mindnyájan a közös szabadságnak élnek.

Minden ember szabad, egy testvér, egyenlő,

Annak teremtette őket a Teremtő,

S egy maroknyi férfi ismét azzá tette,

A mi volt. Az Isten megáldja érette.

Nézzelek le Pestre ; láttok ott egy férfit,

A kit minden ember bálványoz, dicsőit.

Arcza tűz, a szeme elmondja, mit érez,

A mint szabadságot hirdet s szól a néphez ; Talpra magyar! Törd el ősi lánczod ! Talpra! Törjön végre meg a zsarnokság hatalma !

Szerezd vissza, mivel az Isten megáldott,

Víjjad ki az igaz, a szent szabadságot *)

*) Szívesen közüljük mi is ezt a „V—s“-ben megjelent valóban hazafias érzelmű és hangulatos költeményt, habár csak utólagosan is, mert lapunk márczius 15-én mint a szabadság hajnalának ötven éves évfordulóján nem jelent meg, és igy csak utánnyomatban közölhetjük azt. A költeményt Gundel Jánosnak, Antal fia irta; és ez eléggé világossá teszi előttünk azt a körülményt, hogy Gundel János habár ő maga nem is született magyar, de gyermekeit a magyar hazaszeretet érzelmeiben neveli. Ez az apa érdeme, s ezt tiszteljük az apában. A költemény emelkedett hangulata, az abból visszatükröződő lángoló honszeretet sugara azonban már a fiú érdeme. Az apát fiában, a fiút apjában látjuk megtisztelve lenni e hazafias költemény által, és midőn a fiatal embernek őszintén kívánunk szerencsét a költészet terén tett, — sikeres kisérletéhez, az apának is gratulálunk, hogy ily szellemben nevelte, emelkedett gondolkozásu fiát!

A szerkesztő.

Őseink a szabad honért éltek, haltak. Szolgaföldben, németföldben nem nyughattak! Magyarok Istene ! Nevedre esküszünk, Esküszünk, hogy tovább rabszolgák nem leszünk! És a nagy sokaság eldörgi utána,

És mint visszhang felel mindegyik szavára,

S a nép is élteti, és az ég felhői

Is azt visszhangozzák : Petőfi! Petőfi ! . . .

Szóltak még mások is, a nagyok! a dicsők! Nem is kell mondanom, ismeritek, kik ők ! ? Nem emberek ők, nem ! Mind egy-egy félisten, Kiknek két hazája van: az egyik itt lent,

Ez a rab sárgolyó, zsarnokok prédája,

A hol igazság helyt az álnokság járja,

Másik: a szabadság oltára, a mennyben, Paradicsom, a mint teremté az Isten.

Üstökösök ők, kik az űrben bolyongva Leestek a földre, szegény Magyarhonba,

S az aetherben kik legszabadabbak voltak, Földön is hirdették élőnek és holtnak :

Egy az Ur az égben, de a földön kettő ;

Egyik a kegyelmes, jóságos teremtő,

Másik a fenntartó, és ez a szabadság,

Kiért már őseink vérüket ontották.

A legnagyobb zsarnok, aki nem egy embert De egész népeket nehéz béklyókba vert,

De aki jótévő s kinek bilincsei Boldoggá teszik azt, akire ráveri.

Ezt a szabadságot hirdetjük mi néktek ;

Ez ellen véteni a legnagyobb vétek,

Ez ellen vétett már ezer zsarnokotok.

Ez az a mennyország, melyért imádkoztok!

E dicsők egyike, hogyha visszatérne,

S tőlünk tetteinkről ha számadást kérne:

Hogy tartottuk meg a sajtószabadságot ? Nemzeti bankot itt van-e, aki látott?

Hol vagyon a magyar nemzeti örsereg ;

Az egyenlőséget vajh’ ki lartotta meg?

És a mivel a nagy művet koronázzák :

Nincs-e a réginél czudarabb jobbágyság?

Mit felelne néki e hazának népe,

Megnyirt jogainkért felelőssé téve? . . . Arczpirulás nélkül nem felelne senki,

Nincsen mentség arra, csak egy ok sem ment ki, Amit dicső apák vérükön szerzettek,

Azt késő utódok mind elvesztegettek ;

Miért negyvennyolczban annyi hős vérezett, Arról nem beszél már, csak az emlékezet.

Neked szól az intés, te újabb nemzedék !

Ne legyen puszta szó, amit énekelék ;

Legyen boldog a hon, a melyben mi élünk, Támadjon fel újjá régi dicsőségünk ;

Szeressük a hazát! tiszteljük királyát!

Kövessük a példát, mit a történet ád.

És a dal, a mely elhangott ötven évek óta,

Ne legyen volt dicsőségről, elfeledett nóta.

Mai képünkhöz.

A pestmegyei vendéglősök egyik alakját mutatjuk be Binner Antal újpesti vendéglős személyében, kinek, mint jól talált arczképe is tanúsága, inkább a régi kor táblabiráira emlékeztet, mint vendéglősre; pedig ő nem a régi kor embere, mert ő még legény ember, igaz ugyan, hogy agglegény; de azért oly helyre legény, hogy az újpesti lányok és fiatal özvegyek még lopva is hátra-hátra tekintenek, ha úgy véletlenül elhaladnak mellette. Jó és szabályos termetéhez barátságos arcz járul és mint vendéglős nemcsak magaviseleté, nem-