Vendéglősök Lapja, 1897 (13. évfolyam, 1-24. szám)

1897-09-20 / 18. szám

1897. szeptember 20. Vendéglősök Lapja. 5 Szombathely, mint a kongresszus színhelye, erre bármikor készen áll, mégis minthogy a végrehajtó­bizottság a kongresszus egybehivás jogát magá­tiak igényelte, úgy ezt, mint a szervezést a vég­rehajtó-bizottságnak nemcsak átengedi, de köte­lességévé is teszi. Egyéb tárgy nem lévén, elnök az ülést bezárja. Kmf. (Következnek a jelenlevők aláírásai.) A szombathelyiek ezzel a második ülé- síikkel és határozatukkal még inkább kidom­borították azt a nemes szándékukat, hogy helyreállítsák a békét s távol állva minden kicsinyeskedéstől, udvariassn átengedjék a végrehajtóbizottságnak azt a jogot, melyet ez magának követelt. Ámde ugyanekkor minden kétséget ki­zárólag azt is kimondotta, hogy a kongresszus meglátiását szükségesnek tartja s ennek mielőbbi összehivrsát követeli, miért is a szerrcző-btzottság permanencziában marad. Midőn a szombathelyi vendéglősöket melegen üdvözöljük férfias, ügybuzgalmukat oly szépen jellemző határozatukért, őszintén kívánjuk, hogy úgy a székes íöváros, mint a vidék vendéglősei a szombathelyiek pél­dáján fölbuzdulva, lelkesen karolják föl a kongresszus eszméjét, mely már-már elvisel- hetlenné vált sérelmeink orvoslásátfogja elő­mozdítani. A szombathelyiek immár teljesen alap­talanná tettek minden kicsinyes kifogást, a végrehajtó-bizottság élhet összehivási jogával, a mit most annál megkönnyebültebb szívvel gyakorolhat, mert az a kifogásuk is elenyé­szett, hogy Hainczmann János a kongresszus­tól idegenkedik. Nyílt levél Gundel Jánoshoz. Tisztelt Uram ! Volt idő, a mikor egy táborban küz­döttünk, de az elvi ellentétek mind jobban eltávolítottak bennünket egymástól. Ezóta több Ízben voltam kénytelen nyíltan síkra szállani az ellen az irányzat ellen, a melynek ön vezéréül van elismerve. Harczunkban ki áll az igazság terén, azt döntse el az idő; azt azonban ki kell jelen­tenem, hogy engem mindenkor az ügy szere- tete s iparunk jól felfogott érdeke vezérelt. Az ön személye ellen sem elfogultság, sem rosszindulat nem ingerelt, sőt mint annyi­szor, úgy most is megvallom, hogy tisztelet­tel haj lom meg az ön jelleme előtt. Ily körülmények között részemről nem tarthatok attól, hogy a bennünket elválasztó elvi ellentétek gyűlölködéssé fajulnak el. Ebben a tudatban ragadtam meg most is a tollat, hogy a vendéglősök nevében az ön igazságérzetéhez forduljak. Engem, mint lapszerkesztőt, hivatásom arra kényszerit, hogy őre legyek a nyil­vánosságnak, bírálója a nyilvánosság embe­reinek. Megállani az őrhelyen, vak indulat­tól el nem ragadtatni, ez az én működésem egyszerű, de magasztos törvénye. A ki figye­lemmel kisérte az én cselekedeteimet, azt olvashatta ki belőlük; éppen azért remény­kedem, hogy önnél is meghallgatásra talál­nak jóakaratból fakadott szavaim. Önnek is tudomása van arról a tart­hatatlan helyzetről, melyben kartársaink nyomorognak s igy azt is tudatja, hogy a kellő reformok mily égető szükséggé váltak. A vendéglősöknek ezt az általános óhaját hivatott a kongresszus kifejezésre juttatni s a megvalósuláshoz közelebb segíteni. A szombathelyi vendéglősök határoza­taiból láthatja ön, hogy ottani kartársaink az előzékenység és buzgóság végső határáig mentek s igy önnek semmi nehézséget sem okoz, hogy a vendéglősök óhaját: a kong­resszus összehívását teljesítse. Ezzel előmozdítja kartársaink kívána­tos egyetértését, a békés munkálkodást, mig ellenkezőleg cselekedve a viszálykodás magvait hintené el beláthatlan időkre. Kérjük és reméljük a békét, még nincs későn! Budapesten, 1897 szept. 17. Hazafias üdvözlettel Ihász György. Budapesttől Szombathelyig. Látni a Dunántúlt, rigófüttyös erdeit, üde síkjait, messze sötétlő hegyeit, melyek­ről a múltnak annyi szép és szomorú emléke int felénk ! Látni a Dunántúl müveit, fejlődő, pezsgő életű városait, melyekben a magunk iparát is annyi haszonnal tanulmányozhat­juk ! Ez a vágy vezérelte a „Vendéglősök Lapja“ szerkesztőségét, a mikor útra kere­kedett s bejárta a Dunántnl legvirulóbb vi­dékeit. A vértesek tövébe húzódó községek sietve maradtak el tőlünk, már a kies szaári völgyben robogott a vonat s hamarosan elénk bukkant a tatai park százados fáival. Az állomáson hatalmas árboczaival festöileg magaslott ki a királyi sátor magyar stílben hímzett falaival, vörös bársony kárpit­jaival s a veszteglő kék fehér kocsik hirdették, hogy Tata a német császárt ünnepli falai között. Tiszta, rendben épült házak sora, sű­rűn lengő zászlók szinpompája fogadott ben­nünket s mindjárt az a vendégszeretet, me­lyet a Dunántúlon oly marasztaló nyájas­sággal szoktak gyakorolni. Az a gyönyörű kép, melyet a tó a vár komor falaival képez, a remek park, mely­nek gyepes terein szarvasok, őzek bámulják meg a sétálót, a pompás vidék, a tiszta utczák, melyek most virággal ékesen, villa­mos fényben úsztak, eléggé ismeretesek az országban. A városban csak úgy hullámzott az idegen; robogó hintókon csillogó ruhájú tisz­tek, előkelőségek hajtattak össze-vissza s innen-onnan föl-fölhangzó éljen hirdette, hogy egy-egy népszerű méltóságot üdvözöl az őgyelgő sokaság. Mindenkit érdekelhet, hogy szaktár­saink milyen részt vettek az átalános pom­pában s mily ügyességgel aknázták ki a helyzetet. Első volt Bozanszky Boldizsár, kinek szépen rendezett vendéglője mindjárt a piacz- téren áll s igy először ötlik az utas sze­meibe. Régi barátságának egész melegével fogadott s csakhamar kitűnő bor gyöngyö­zött poharainkban, a mi ügyünkért buzgó szaktársaink egészségére koczintva. Innen, bármily jól esett időznünk, bú­csúznunk kellett, hogy a város minden elő­kelőbb vendéglőjét megtekinthessük. Langer Lipót, ez a hőn érző kartárs, lapunk szerkesztőjének hűséges keresztko­mája, vendégszerető hajlékába jutottunk ez­után. A mintaszerű csín és tisztaság, a ki­szolgálás. ügyessége igazán meglepett ben­nünket. Úgy látszik, vendéglője kedvelt ta­nyája úgy a város intelligentiájának, mint az ott időző idegeneknek. Több fővárosi ismerősünkkel találkoz­hattunk nála, igy B. ügyvéd kőbányáról gyö­nyörű leányaival, Rumbold B. zászlógyáros, ki a város diszitésével ugyancsak remekelt, Emmerling, az „István föherczeg“ szálloda tulajdonosa, Vörös Kálmán vendéglős és neje, kik Salczburgból érkeztek, majd néhány fehérvári jóbarát, mint Laufenauer, Galam­bos és Almásy. Erre mnglátogattuk a „ Griff u szállodát, Nagy Lajos lelkes barátunkat az „Eszter- házy“-ban, a kik ugyancsak elkészültek a császár látogatására. Majd Kaszás István gyermekkori barátunk kávéházába térünk, a hol Berkes zenéjét nagy és előkelő közön­ség hallgatta, köztük sokan a két felség udvari személyzetéből, a kik ugyancsak örö­mest barátkoztak a polgárokkal. Itt találtuk ifjú Kucsera Miklóst is Budapestről. Midőn kiörvendeztük magunkat a viszontlátásnak, szerkesztőnk többek kí­vánságára kezébe vette a hegedűt s elját­szotta a magyar Himnuszt, a Wacht am Rheint s a Rákóczit. A föllelkesült közönség állva hallgatta végig ezeket a darabokat, majd neki lelke­sülve, tánczra perdültek a tatai szépekkel. A német udvari nép vetélkedett a magyarok­kal a csárdás lejtésében. Azonban ütött az óra s bár fájó szív­vel, távoznunk kellett néhány óra feledhetlen emlékével. Kehéz volt a válás, csak az éde­sítette meg némileg, hogy kartársaink mind­annyian lelkesedve jelenthették ki, hogy csatlakoznak a lapunktól megindított mozga­lomhoz s a szombathelyi kongresszushoz. Legközeiébb ebben az ügyben értekezletet is tartanak, melynek az összehívását Boz- manszky kartársunk vállalta magára. Mikor kiindult velünk a vonat a babér­tól illatos pályaudvarból, sokáig merengtünk a városon, melyet lassan-lassan eltakart az őszi hajnal tejszinii köde. Verőfényesen tűzött a délelőtti nap, mikor Komárom hatalmas Dunáját elhagytuk s berobogtunk a bámulatosan fejlődő Győr impozáns pályaházába. A mint az állomást behálózó földalatti fokosokon át újra a peronra kerültünk, Dreiszker József restaurateurt üdvözölhet­tük a győriek közül elsőnek. A. hatalmas étteremben az asztaloknál sűrűn üldögélő vendégek, a sürgő-forgó pinczér- had mutatta, hogy jó kezekben van ez a vendéglő. Dreiszker szavaiból örömmel értettük meg, hogy ö még mindig a régi, az a lelkes férfiú, a ki annyi odaadással fára­dozott a pinczérek ügyében és sorsukat ma is atyai gondossággal hordozza a szivén. A mint elhagytuk az állomást, szemben találtuk magunkat a most épülő, nagyszerű városházzal s a nagyvárosias forgalmú föutczán végig haladva, mindenütt az ipar és keres­kedelem virágzásának jeleivel találkoztunk. A viruló sétányoktól derült, kedves

Next

/
Thumbnails
Contents