Vendéglősök Lapja, 1896 (12. évfolyam, 1-14. szám)
1896-07-20 / 5. szám
Vendéglősök Lapja. 3 1896. julius 20. dk borravaló Ivérclésse. — Levél a szerkesztőhöz egy pinczértől. — Sok vitatkozás tárgyát képezte már az a ke'rdés, hogy a vendégek nagylelkűségétől függő borravalót el lehetne törölni. Igen ám, de ezt nem fogadják el azok, akiknek a borravaló sokkal többet jövedelmez, mint a meghatározott fizetés. Másrészt nem fogadják el azért sem, mert nem találták még meg a módot, hogy mikép is lehetne a borravalót J eltörölni. Tudtommal egyszer Nerey Dezső ur, a Budapesti kávés ipartársulat alelnöke, foglalkozott ezzel a kérdéssel a kávósipar szakközlönyben, de ő sem adta meg a helyes megoldást. Ó odanyilatkozott, hogy a pinczérek ne fogadják el a borravalót, akkor a vendég meg fogja adni a pinczér- nek is a tisztességes megszólitást és társadalmilag is jobban ej lesz ismerve. Igen, ez nagyon helyes! Csak azt nem irta meg, hogy ha a borravalót eltörlik, a főnökök mily fizetésben részesítik alkalmazottaikat, me-t azt az egész világ tudja, I hogy semmiféle alkalmazottak nincsenek oly rosz- szul fizetve, mint éppen a pinczérek. A főnök urak nagyon jól tudják, bogy az alkalmazottak körülbelül mennyi borravalót kapnak és aszerint fizetik őket. Sok főnököt nevezhetnék meg, aki alkalmazottainak semmi fizetést sem ad, sőt ellenkezőleg, az alkalmazott fizet a főnöknek azért, hogy nála szolgálhat. Ezen csak egy módon lehetne segíteni. A főnök adjon olyan fizetést a pinczérnek, amely anyagilag képesítse az alkalmazottat, hogy rá nem szorulva a borravalóra, azt soha semmi szín alatt el no fogadja. Bír mérsékelten, de a tisztességes megélésre elegendő fizetés lenne az első főpinczérnek havi 150—200 frt, a másodiknak havi 120—150 frt, a felszolgáló pinczéreknek pedig havi 90— 120 frt. Természetes, hogy itt csak a kávéházi személyzetről beszélek, mert a vendéglői alkalmazottakat más kulcs szerint kellene fizetni. Hogy a főnök mi módon adjon ily fizetést az alkalmazottnak, arra is felelek. Emeljék föl az összes czik- kek árát 20°/o-kal. A vendég a borravaló eltörlésével szívesen megfizeti ezt az emeltebb árat s igy a gazda sem károsodik, a közönség is elégedett és az alkalmazottak is jól járnak, mert valahára megélhetnek fizetésükből és tisztességes ember számba fognak menni, — vagyis jól fog lakni a kecske is, a káposzta pedig meg fog maradni. Vegyük az általános napi bevételt 100 írtra, az emelt álak mellett ebből 120 frt lesz, vagyis a bevételi többlet napi 20 írtjával havi 600 írtra fog rúgni. A 100 frt bevételű üzletekben szükséges egy első s egy második fizető pinczér és három kiszolgáló, akiknek fizetése középszámitás- sal (170 —j-130 —)— 300 ==) éppen 600 írtra rúgna. Csakhogy ebből levonandó a gazda által megfizetett bér és kosztpénz, ami legalább havi 75 írtra megy 5 személynél s tisztán a gazda nyeresége lesz, vagyis csak középszámokat véve, a gazda nyeresége az uj rendnél legalább évi 900 forint lenne. Én ezt csak azért irom meg, mert e hó 5-én mind az üzletekben, mind az utczán oly czédulákat osztogattak elég meggondolatlanul, amelyek szerint a borravaló megszűnt, ami ma még merő lehetetlenség. Én magam amellett vagyok, hogy a borravalót küszöböljék ki, de ezt csak a gazdák tehetik lehetővé, akik gondolják meg, bogy a mi érdekünk karöltve jár az övékkel. Tisztelettel Sándor. A borhamisításról. A Kulcsár Ernő által szerkesztett „Népvezér“-ből vesszük át a következőket: „Az ezredéves országos kiálitásra mintegy 800 bortermelő 2000 féle bort küldött be. Ezek a borok az ország minden részéről gyűlvén össze, Magyarország egész bortermelését képviselik. A földmivelésügyi miniszter elrendelte, bogy a kiállitásra beküldött borok az Országos vegyészeti intézet felügyelete alatt vegyelemzés alá vétessenek oly "őzéiből, bogy a vegyelemzés adatai maradandó anyagul szolgáljanak nemcsak általános borászati és tudományi czélokra, liánéin azért is, hogy azok a mesterséges borok készítésének és forgalomba hozatalának tilalmazá- sáról szóló 1893. XXIII. t.-cz. végrehajtásánál is, mint a természetes borok összetételére vonatkozó tájékoztató adatok fölhasználhatók legyenek. Nagyon örvendetes lehetne, ha az ország „minden részéről“ bemutathatnák a „termelők“ Magyarszág egész bortermelését, már t. i. az igazi bortermelést. Kiváncsiak vagyunk rá, mit mond majd az Országos kémiai intézet azokra a borokra, melyeket ■800 bortermelő 2000-féle_ minőségben, az ezredéves orsz. kiállításra beküldött. Az országos kémiai intézett véleménynyilvánítása, kétségkívül igazságos lesz; de az is megeshetik, hogy a kiállitásra beküldött borok közt, vegyészeti vizsgálatok alkalmával találnak oly minőségű borokat, a melyeknek a „termelői“ az 1893. XXIII. t.-czikkel jönnek összeütközésbe. A szőllő-pusztulás manapság már elfelejtett dolog; szorgalmas gazdák uj ültetvényekkel iparkodtak a filloxéra és a pero- noszporától okozott veszedelmen kifogni: és nem eredmény nélkül. A kormány is teljes odaadással rajta volt, hogy a szőllőpusztitás vidékein uj szőlőtelepek létesitessenek. S hála az iparkodásnak, Magyaroszágon mostanáig a bortermelés örvendetes eredményt mutatott föl. Épen ezért kárhozatos dolog, hogy egyes bortermelők hamisított borokkal árasztják el az országot, meg a külföldet is. És ebben a lelketlen üzérkedésben éppen az 1893. XXII. t.-cz. nyújt segédkezet az illetőknek. Az idézett törvényczikk hamisított bornak tekinti azt az eladásra szánt bort, a melybe bármilyen csekély mennyiségű vizet kevernek; ellenben megengedi, hogy az eladásra szánt borba, javitásképen alkoholt, konyakot vagy esszencziákat keverjenek. Szokatlan izgatottság vett rajtam erőt. Beküldtem egy hordárt a kiadóhivatalba. Nem tudtam meg czimét. T. E. I. betűk alatt kért választ. Feleltem : ■ „A kérő ismételni akarja, hogy szereti. Ő sem felejtett. Két nap múlva levelet kaptam, a mely egykori eszménj'képem czimét tartalmazta csupán. Dobcgó szívvel kerestem föl. A Galamb- utcza 43. sz. I. em. 5. a. alatt lakott, bizonyosan saját házában, mert másként nem lakott volna első emeleten, a méregdrága belvárosban. Becsöngettem. Szemrevaló cziczus nyitott ajtót. Kiván- csian végig nézett. Zavarba jöttem. — Itt lakik ő nagysága . . . . hm! — köhécseltem, mert elfelejtettem a lakók jegyzékében megnézni nevét. •— Kicsoda? — kérdezte a leány. — Hát .... én bizony nem tudom .... de ő nagysága rendelt ide. — Kit jelentsek be? — Naszódy számtiszt! — vágtam ki büszkén. A leány beeresztett a szalonba. — Ő nagysága mindjárt jön — jelentette és magamra hagyott. Furcsa gondolatok kezdtek kóvályogni fejemben. Milyen lesz a találkozás? hideg? meleg ? Szerencsére nem sokára nyílt az ajtó és belépett ő nagysága. — Teringettét, de megvénült! — vallottam be magamnak és bizonyára ő sem tartott Adónisznak engem, mert idegenszerü kifejezéssel tekintett rám. Én kezdtem meglehetős együgyüen. — Nagysád az a hölgy, a kit én 1866- ban megkértem ?--- Igen — felelt méltó szellemességgel — és ön az az ur, a ki megkért? Meghajtottam magamat.-— Én vagyok. — Bizonyára nagyon megváltoztam azóta. — Legkevésbbé sem. Nagysád ma is ugyanaz, a ki akkor volt. De én, én ! Bizony szépen megöregedtem. — Ellenkezőleg. Ön ma is az az elegáns ur, a ki akkor volt, mikor .... — 1866-ban.-— Emlékszik még, mit mondott ? — Szivembe véstem.-— Akarja újra elmondani? — Csakis azért jöttem. — Nos? — Azt mondtam: Imádom, édes Mar- gitom! — Terézem ! — Parancsol? — Édes Terézem .... Teréz a nevem — magyarázta és szemrehányólag pillantott rám. — Furcsa. Megesküdtem volna rá, hogy Margitnak hívták. — Feledékeny! nem gondolt rám, mint én önre!- Esküszöm, hogy soha nem hagyott el akkori viszonyunk emléke.- Hálátlan! és mégis elfelejtette a nevemet ! — Magam sem értem. De győződjék meg hűségemről. Ma is szemem előtt áll, hogy búcsúztunk el egymástól. Korcsolyáztunk .... — Ah ! ■— Egy hideg téli reggelen .... — Bocsánat, egy gyönyörű nyári estén történt.-— A városligetben. . . . — Dehogy! Jenny néném villájában. De ön nagyon homályosan emlékszik, kedves Pistám. . . . — Pista? ... az én nevem Aladár. Zavarba jöttünk. Egészen idegenek voltunk és soha még nem láttuk egymást. A helyzet kínos és nevetséges is kezdett lenni. Nagyot lélekzettem. — Nemde — szóltam —- én 1866-ban kértem meg nagysád kezét ? — Igen, uram. — Most 1896 van, nagysád tehát har- mincz évig várt, hogy feleljen kérésemre. — Igen, uram. — Kegyeskedjék majd 1926-ban elolvasni a kis hirdetéseket. Akkor fogom ismételni kérésemet. Kezeit csókolom. És távoztam. Ily siralmasan balul ütött ki a jól indult másodvirágzás.
