Vendéglősök Lapja, 1896 (12. évfolyam, 1-14. szám)
1896-07-05 / 4. szám
2 Vendéglősök lapja. 1896. julius 5. ■ denfile s%es{e s italt, mint a ven degas, a ki e jogot drága pénzen megfizeti. Szaktársaim! Ez igy tovább nem maradhat, ezen segíteni kell! Egyes ember tehetetlen a bajok ellen küzdeni, de igen is segíthet az országos kongresszus, azért szaktársaim, sorakozunk a kibontott Zászló alá.“ Eddig tart idős szaktársunk levele, melynek minden betűjéből a bölcs tapasztalat beszél. Nem csak a levél, hanem a hozzánk nagy számmal érkezett levelek mind tanúság a mellett, hogy a vendéglősök belátják, hogy bajaikon csakis egy országos kongresszus segíthet. Nagyon helyes lenne tehát, ha minden ipartársulat csatlakozna a mozgalomhoz és arra kérve kér- jük lel tisztelt szaktársainkat. De jöjjenek nemcsak az ipartársulatok küldöttei, hanem képviseltessék magukat az összes vendéglősök. Ahol kevesen vannak szaktársaink, ott természetesen nem képezhetnek ipartársulatot, de ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy maguk közül a kongresszusra képviselőt ne küldhessenek. Nagyon helyes volna, ha az ország összes vengéglőseinek képviselői beszélnék meg közös bajunkat, közös veszedelmünket. A vidék és a kongresszus. Budapest, 189(5. julius 1-én. Tek. Szerkesztő ur ! Örömmel olvasom az országos kongresz- szus egybehivását ezélzó mozgalom élénk fejlődését, melynek most már becses lapja is egyik főtényezője lesz. Akik eddig csak közönyösen nézték az előkészületeket és nem volt valami erős vágyuk a kongresszuson résztvenni, meglepődve tapasztalják a nagy érdeklődést, amit e szép czél másokban ébresztett. Újra átgondolták a kongresszus esetleges előnyeit, és rájöttek, hogy bizony eklatáns jelét adták életrevalóságuknak azon ipartársulatok, a melyek oly hamar a kongresszus mellett fogtak. Most már, mikor a lelkesedés a kongresszus létrejöttét biztossá teszi, sok szak- társam fakad arra a kérdésre, hogy vájjon hogyan és mikor is tudtunk volna valamit elérni, ha csak nem az idei kongresszus segítségével ? Testi-lelki hívei vagyunk immár a kongresszusnak, nem tudva eléggé gratulálni szombathelyi szaktársainknak az akczió vehemens megindításáért. A folytatás már édes mindnyájunk dolga lesz. A midőn az igen tisztelt szerkesztő urat arra kérem, hogy becses lapjával a megindult mozgalmat ezután is hathatósan támogassa, egyszersmind affelől is megnyugtathatom. hogy fáradozása nem lesz eredménytelen, mert az eddig mutatkozott kedvező jelek már is elég biztosítékot nyújtanak a sikerre. Viszontlátásra a kongresszuson! Maradok a tekintetes szerkesztő urnák igaz tisztelője és jó barátja: lli'dész Zsigmond. Esztergom, 1896. junius hó 22. Kedves barátom szerkesztő ur! Kimondhatatlan örömmel vettem azon, igazi örömhírt, hogy lapod ismét uj életre kelt. Tudtommal a te lapod a „Vendéglősök Lapja“ bir legnagyobb létjogosultsággal arra, miszerint a legtágabb körben támogassák és ne engedjék, ma, midőn oly rendkívüli nagy hiányát érezzük azoknak, kik ügyünkben valamit tesznek és tenni hivatva vannak -— elbukni. Múlt lapodban teszel említést, a szeptemberi kongresszusra vonatkozólag, nagyon helyes, csak úgy ne járjunk, mint Szegeden, a hol nem lehettünk hasznos munkásai az üléseknek, mert nem volt, ki engem és Schleiffer barátomat megbízott volna, mert végre is nincs minden városban egylet, de igenis van intelligens és dolgozni akaró kollega, de hát nem tehet még csak egy indítványt sem, mert nincs egyleti küldetése. Már most csak azt szeretném tudni, mivel tud az a kongresszusi tag többet tenni, a kit egylete küld, mint én és néhány itteni szaktársam, a kiknek nincs egyletük, de ép oly kvalifikatióval bírunk egyleti vagy szakügyekben, mint fentiek ? Ezen segíteni kell, és kimondani, a szeptemberi kongresszuson részt vehet minden szaktárs, akár van egylete által megbízva, akár nincs. Máskor többet. Szives üdvözlettel barátod Bokros Károly, szállodás. Nemzeti ima. Világ Ura ! kinek szemében Egy pillanat egy ezredév, Kinek teremtő szent kezében Csak egy porszem a hon s a nép: Tekints reánk az uj ezernek Reményt mosolygó hajnaléin — Hozzád ezért esd ma a gyermek, Felnőtt s agg, szerte e hazán. Add, hogy ragyogjon régi fényben Jelvényünk, a szent korona. Őrizd meg e népet hitében, Hogy ne inogjon meg soha, S a kit legfőbbé tett kegyelmed, Erős legyen s bölcs elhalad. Oszlasd el a bút s veszedelmet, Mutasd hozzánk irgalmadat! Tedd e hazát jólét s a béke Boldog honává, Istenünk! Szűnjön viszály haragja, mérge: Szivünkbe’ mind egyek legyünk. Országunk hire messze szálljon, Becsülje minden nép nevünk; Uj ezer év virulni lásson — Oh Isten, add meg ezt nekünk! Pintér Kálmán. A vendéglősök és a kiállítás. Jó ideje már, hogy a minden magyar által türelmetlenül várt kiállítás végre meg- nyillott. Pazar fényben tündöklik Magyar- ország szive, Budapest, egyes sugarak elhatolnak az erszág legtávolibb zugaiba, még külföldre is, idecsalogatván úgy a hazafiakat, mint hazánk külföldi barátait, hogy a fényes sugarak kútfejét, a hatalmas napot megbámulják. Az utczákon és a kiállítás területén hömpölygő emberáradat élénk bizonysága a látogatók nagy számának. A kiállítás napijegyes látogatóinak száma is meghaladta már az egy milliót. A legtöbb ember már azon a ponton van, midőn látja, hogy a kiállításhoz fűzött reményei pontról-pontra, örvendetesen teljesülnek. Vannak azonban olyanok is, akiknek a kiállítás még eddig csak keserű csalódást okozott. Vájjon kik lehetnek ezek? Mi már tudjuk, mivel ezek között is, csalódás dolgában is az első helyet foglaljuk el. Tehát bármilyen hihetetlenül hangzik, szomorúan konstatáljuk, hogy vendéglős szaktársaink reményei még csak a várakozás stádiumában vannak, sőt egyesek már le is mondtak a reményről. Nagy szó biz az, mikor nem egy szaktársunk, aki különben fáradságot költséget nem kiméivé, nagy gonddal, szép reményekkel készült elő már hónapok óta, kénytelen'bevallani, hogy biz egy szállal sincs több vendége, mint akár tavaly ilyenkor. Sokan már igazán megbánták, hogy annyi költségbe verték magukat. —semmiért. Mi lehet ennek az oka? Ugyan hova lesz az a sok kiállítás-látogató olyan időben, mikor már a pavillonokat becsukják? Megmondjuk ezt is. Van itt Budapesten a kiállítás alkalmából két lahyrinthus, melyeknek öblös kapui százával nyelik el ami vendég-jelölteinket, akik szívesen kalandoznak az útvesztők kanyargó ösvényein, mivel hát „érdekes“ ott az élet. Már miért is ne volna érdekes, mikor először is jó a kiszolgálás, és miért ne lenne jó a kiszolgálás, mikor lány-pinczérek szerepelnek? Ez a látszat. A való ezzel szemben az, hogy mire a látogató az útvesztőből kisétál, hát úgy rémlik előtte, mintha neki valamikor pénze is lett volna. No tessék most valami jónevü városi vagy kiállítási vendéglőbe térni egy úri vacsorára, egy jó nótára! Biz ez már nem megy, hanem mivel a kasszánk bizonysága szerint Os-Budavárában avagy Konstantinápolyban voltunk, most már megyünk haza aludni — mondják a meg- könnyebbedett vendégek. Tehát eme helyekre jár a mi vidékről felránduló, erkölcsös magyar népünk. Jól megjegyzi magának mind, amit itten lát, hall, azután hazamenve szépen elmondja a tapasztalatait, úgy, hogy az otthonmaradottak alapos fogalmakat szereznek a „pesti életről.“
