Vendéglősök Lapja, 1896 (12. évfolyam, 1-14. szám)
1896-12-05 / 14. szám
2 Vendéglősök Lapja. 1896. deczeu.ber 5. rencsénk, mert hát — tudja a tekintetes ur, — a miénk teljesen a tekintetes űré, tetszik tudni, azért a szép nótáért: „Földiekkel játszó égi tünemény!“ A hajmáskéri vendéglős, hol a keservtől űzött Csermák hegedűje oly messze sirt a holdas éjszakákon; a Csiga, hol Sárossy, Beöthy, Lisznyay és Balázs tanyáztak s a honnan Vörösmarty utolsó útjára indult: Fogytán a napod, Fogytán a szerencséd, Szegény magyar költő, Mire vársz még?! A Komló, hol az elnyomott nemzet permanens gyűléseit tartotta, az öreg Parragh szittya tekintetével, Szahady ideális fejével, mind elvonulnak szemeink előtt s büszkeséggel telik el szivünk, mert látjuk, hogy' a magyar vendéglősök szinte szent kötelességüknek tartották, hogy rendületlenül álljanak az eszmék emberei mellett s hogy' istápolói legyenek minden mozgalomnak, mely a haza üdvére, a nemzet emelésére irányul. Midőn a millenáris esztendő utolsó napjaiban megemlékezünk a magyar vendéglősök e nemes alakjairól, eszünkbe juc egy történet a szabadságharcz idejéből. A moóri csata után történt. A magyar sereget az áruló moóri bíró egy mély utón az ellenség kereszttüze közé vezettette. A védelem lehetetlen volt, a menekvés is annak látszott. A honvédsereg szétbomlott, menekült mindenki, a merre látott. Két fiatal honvédtiszt egy csárdába rejtőzött, de üldözőik nyomukban voltak. A korcsmáros hamarosan a pinczében egy kádba bujtatta őket, aztán egy-kettőre betörte legnagyobb hordóinak fenekét, úgy, hogy mire oda értek a vasasok, már térdig ért a boráradat. A korcsmáros ott szakramentirozott a csárda előtt, haját tépte s szidta a betyár magyarokat, a kik őt igy megkárositották. A vasasok tovább száguldottak s a korcsmáros több napig vendégelte magánál a két tisztet, mig az ellenség elvonult s a menek- vők útja szabad lett Komárom felé. A hálálkodóktól a derék korcsmáros igy vett búcsút: Említést sem érdemel, vitéz urak ! Ki sajnálná most a borát, mikor annyi drága vér omlik a hazáért! Adja Isten, hogy az önök vére ne ontas- sék hiába! Őrizzük meg és kövessük a múlt e szent hagyományait, hiszen az uj század, a reánk viradt második ezredév lesz csak igazán az eszmék epochája. A vendéglősök nimbusa, érdeke kívánja, hogy az eszmék e nagy harczában ott járjanak legelöl! A század vége és a vendéglők. A vendéglői élet mindenkápen megérdemli a gondolkodók figyelmét, mert a vendéglők valóságos kirakatai a nép műveltségi és egészségi állapotúnak, a kor egész irányzatának, az erkölcsi viszonyoknak. Ha visszagondolunk a régi időkre, mikor itt a fővárosban a leghíresebb vendéglők sáros ndvaru, lábas színekkel ékeskedő, dísztelen házak voltak, egyszerre előttünk állnak a mi apáink méltóságos komolyságukkal, nehézkes járásukkal. Szinte halljuk a csézák. bricskák döczögé- set, a mint a pesti poron és sáron át egy-egy bundás, tajtpipás alakkal kikötöttek a Griff, Bárány, vagy a Szarvas térés udvarán. Meglátszott a vendéglőkön, hogy nem kényelemre, hanem csak szükséges rossznak épültek. Hossz tanya volt valamennyi, annyira, hogy sokra tökéletesen illett a költő mondása: benne nyárban ázol, télben fázol. Hanem jó volt ez akkor, mikor a jóravaló ember hiába nem lépte át a faluja határát. Muszájból járt akkor mindenki, bucsulakomát rendezett, ha a megye székvárosába szándékozott, ha pedig két vármegyén túl vitt az útja, akkor mindjárt meg is csinálta a testamentomát. Az olyan embert, a ki még idegen országokban is meghordoztatta törékeny csontjait, elveszettnek tekintették s kórságos bolond lett a titulusa. Nagy dolog is volt az utazás hepe-hupás utakon, kerékmarasztó sáron, bordatörő kátyúk veszedelmein át, nem is említve a szegény legények portyázó hadát. Bizony, nem is utazott volna a magyar, ha a jóságos Isten eleve el nem rendelte volna, hogy a magyarnak mindig legyen kivel pörlekednie. így aztán néha-néha mégis fölkeredett az atyafiság, fölfegyverkezve szalonnával, kotyogós keblű kulacsokkal. A városban aztán mit várt volna a fáradt utas? — Ágyat? -— Az csak otthon csalogató. Ételt ? Kotyvasztás az, ha nem az anyjuk főzte. így hát az csak arra volt jó, hogy a lovat legyen hova kötni s legyen hol meghallgatni a mindenütt kujtorgí görögöktől a legfrissebb híreket. Milyen külömbség a hajdan és most között. Az újságokkal elárasztott, ragyogó kávéházak, a palotaszerű szállodák, a tisztaságtól vakító éttermek elegáns pinczéreikkel, a világ minden részéből összehordott ételeikkel és italaikkal. A vendégek sürögnek-forognak s mindegyik úgy tesz-vesz, mintha csak otthon volna. Talán ezeknek a siető, kapkodva evó-ivó uraknak nincs is otthonuk. Körülbelül. A századvégi embernek az otthon szállás s a vendéglő otthon. Amott csak alszik, itt él. A kávéházban, vendéglőben pihen, itt bonyolítja üzleteit s itt fújja ki agyonmarczangolt idegeinek a mérgét. Igen igen az ideg. Minek is van ez az emberben ? Ezek elvették nyugodalmunkat, élvezhetlenné tették az otthon költészetét, kiállhatatlanná a szűk baráti kör csöndes szórakozásait. Zajt kívánunk, emberek közé vágyunk, idegen arezok közé, mert oly untató az egyformaság. Ha jól szemügyre vesszük a mai vendéglői életet, mintha nagyitó üvegen néznék, előttünk a századvége, Röntgen-sugaraktól megvilágítva szive, agya és tüdeje. Csillogó, nyugtalan és kábító élet ez, mert nyugtalan, helyét nem találó, gyönyörét nem lelő az ember is. Mindannyiszor, midőn egy-egy tápláló, egyszerű eledel helyét valami pikáns nyalánkság foglalja el az étlapon, a lélekbúvár följegyezheti, hogy a kor nyavalyája súlyosbodott. A jövő században már a csupa ideggé lett ember a mai vendéglőkre is irtózattal fog gondolni s talán léggömbökön csüngő kertekben keresi az üdülést, a nyugodalmat, melyet a földi zajban föl nem találhat. A kávéházak, vendéglők lámpái a magasságból fognak a városra fényleni, messze csillogtatva felirataikat: „Zenétől irtózok kávéháza.“ „Illatiszonyhan szenvedők vendéglője.“ „Kői ruha- suhogástól ájuldozók szállodája.11 stb. stb. Hol van Magyarország? Zakatolva, zúgva megy a gőzparipa. Szemem előtt rétek, erdők tűnnek tova. Mint testvért a testvér — völgy öleli ormát; Alföld sima tükrén szemem most tekint át Majd látom bérezett kárpátos Erdélynek. S szivembe lopódznak a biis érzeménvek, Ezt kérdik, susogják : Hol van Magyarország ? Napsütötte a rézéi talián munkások Töltik ott a gátat, s hogy teljék rovások. Csákányukat nyélig merítik a földbe, Mely nem a hazájuk, mely nem őket szülte. Ott egy csapat vándor tót köti bocskorát, Faluvégén látom a sok renyhe oláht. Cseh, horvát és pólyák . . . Hol van Magyarország ? Lehajlik kalásza érett buzaszálnak ; Látszik a paraszon, hogy másnak kaszálnak. Nem hallatszik vidám, csengő aratódal ; Kulacs nem jár kézre ; a saroglya oldal Üres, mint a szive a zsidó gazdának, Messze nyúló földek birtokos urának. ,,Olcsón vette“ mondják. Hol van Magyarország ? Süppedt viskó mellől dob pergése hallik, Minden koppanása a szívbe nyilallik. Öreg magyar paraszt áll fedetlen fővel, Unokáját nézi : váljon miből nő fel ? Anyja keblére sírva dől a gyerek Kivették szájából a falat kenyeret. Ott viszi a zsebrák. Hol van Magyarország ? Czifra az a kastély, mintha templom lenne ; Német építette, német az ur benne. Nem értem a szavát, pedig nagy a hangja, Akár az ur, akár a cselédje mondja. Honnan jöttek ezek ? . . . Mit akarnak itten ? .. , Tőled kérdem áldó és büntető Isten. Ki mindent tudsz — mondják, Hol van Magyarország ? ? Gabányi Árpád. Nagy Gábor. (Mai képünkhöz.) Nagy Gábor, szállodatulajdonosnak, a kolozsvári pinezér egylet diszelnökének arczképét mutatjuk be t. olvasóinknak. Nagy Gábor Dömsödön született 1845-ben. Tehát az egyletnek — évei számát tekintve — a legfiatalabb elnöke. Atyja szintén Nagy Gábor, Dömsödön kávéház tulajdonos volt és az ottani nagykiterjedésü és tekintélyes Nagy családhoz tartozik. Nagy Gábor az elemi iskolákat elvégezvén Dömsödön, Budapestre ment a Lutheránusok iskolájába folytatni tanulását. De már ekkor nagy hajlamot érzett a zenére s iskolai tanulmányai mellett szorgalmasan járt el a zene-conzervatoriumba, a hol Huber Károly kitűnő zeneművész tanítványa volt. E közben érte a csapás, hogy édes anyja meghalt és neki tanulmányait félbe kellett szakítani. Atyja kívánságára haza ment Dömsödre s mint egyetlen fiú kezelte a kávéházat. _ Később családi körülményeknél fogva és hogy ismereteit gyarapítsa — miután a reális pályára kellett lépnie — gőzhajón és Budapesten szolgált főpinezéri minőségben. 1867-ben a koronázás után jött Kolozsvárra és a „Nemzeti Szállodádban szobafó'pmczér lett. Ugyanekkor expeditora volt a br. Bánffy Kálmáu-féle gyorsutazási vállalatnak'.
