Uj Budapest, 1937 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1937-10-16 / 41. szám

1987. október IS.

tű tar mnw—

tEmlékezzünk Wolff Károlyra!

ni 9%mm I

Wargha Imre emlékbeszéde a Budai Katolikus Körben Wolff Károly felett

Mai összejövetelünk célja az emlékezés! Megemlékezés szeretett volt elnökünkről, Wolff Károlyról, akit az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akarata múlt nyáron szakított el körünkből.

Engem személy szerint egy negyed százados barátság és szeretet kapcsolt hozzá. Még a béke boldog éveiben kerültünk egymással érintkezésbe és csak. hamar szoros barátságba. Találkozásunk is egy katolikus intézmény keretében történt. Egy katolikus intézmény, a Bá- kócziánum sorsa volt forduló ponton. Viszályok, személyes torzsalkodások, anyagi bajok ütötték fel fejüket, amelyeket meg kellett szüntetni. Akkor került az intézmény élére Wolff Károly, aki a maga nagy tudásával, tudásából eredő tekintélyével s nem kevéssé szavának ellenállhatatlan hatalmával a bajokat rövidesen orvosolta és aa intézményt virágzóvá, katolikus intézményeink egyik legjobbjává tette. Ebben a munkában voltam szerény segítő társa, itöbb mint 25 évvel ezelőtt és ennél a munkánál tanultuk meg egymást megismerni és megismervén, megbecsülni és szeretni. Azóta minden területen és minden olyan intézménynél, amelyet ő vezetett vagy irányított, együtt dolgoztunk. így közvetlen tanúja vagyok az ő folyton felfelé ívelő pályájának, amelynek csúcspontján őt a nemzet egyik legkiválóbb vezetőjeként tiszteltük.

Láttam őt a háborút követő súlyos időkben vivődni. Lángoló hazaszeretete miatt testileg és lelkileg szenvedett a bekövetkezett romlás láttán. Szenvedett;

—M——ni—iii—fc^iuatriit.ii mi

mint magyar és szenvedett, mint katolikus. Mint magyar szenvedett azért, mert látta, hogy a hatalomra jutott söpredék igyekszüt mindent elpusztítani, ami a magyar nép leikéből alakult ki és szenvedett, mint katolikus azért, mert világosan látta, hogy azok, akik a nemzetet a romlásba vitték, egyúttal a katolicizmusnak is ádáz ellenségei, jól tudván azt, hogy a nemzet a katolicizmussal él vagy bukik és hogy a katolicizmus megsemmisítése nélkül a nemzet megrontásájt, idegen eszme áramlatok rabságába döntését nem érhetik el.

Wolff Károly nem a megpróbáltatások után vált hivő és buzgó katolikus, sá, mint annyian mások. Amikor még a katolikus öntudat, az igazi katolikus öntudat, az igazi katolikus élet és szellem — mondhatnám — szunnyadt, Wolff Károly már akkor érzi, hogy ezen a téren nagy hibáink, sőt bűneink vannak. Amikor közéletünk vezető fér- fiai még közönyösek voltak a katolikus gondolattal szemben, amikor még a katolikus hit nyílt megvallása és a fei- világosodottság egymással ellentétes egymással össze nem férő fogalomnak számított, amikor még Szent István országában gúnyosan mutogathatták, megbélyegezhették azt a vezető közéleti embert, aki elég bátor volt kimutatni az ő buzgó katolikus mivoltát, s amikor még ez a tapasztalat sokakat elriasztott attól, hogy önérzetesen és öntudatosan vallja magát hivő katolikusnak s lassan a céltudatos és következetes aknamunka folytán közömbösekké is váltak, Wolff Károly már akkor igyekezett a maga erős katolikus hitével felrázni a

————------wirriMi-irMiiwnTi uiwiiipo

lgármester. Valamikor régen az egyik kabaréban színpadra került egy kis tréfa ezzel a címmel: az Estnek fog meghalni! Arról szólt a kis darab. hogy az újságíró könyörögve kéri a haldokló politikust, hogy várjon halálával másnap délig, amikor az Est fogja elsőnek hozni a halálhírét! Ha már meg kell halnia,; haljon meg az Estnek! Nos, — harmadszor fordul elő, hogy a közgyűlésnek halnak meg. Legutóbb Szemethy Károly, tragikus sorsú tiszti főügyészünk is a közgyűlés ülésezése alatt hunyt el, most pedig ugyanez az eset történt Glücksthal Samuval is. Néhai Borvendég főpolgármesterünk is a közgyűlésnek halt meg: akkor dobogott uoljára a szive, amikort éppen együtt ült a főváros törvényhatósági bizottsága. — Glücksthal Samuról különben megjegyzem,, hogy okos, józan koponya volt, kiváló tagja az örökös törvényhatósági bizottsági tagok egyre ritkuló gárdájának. Nem tartozott a gáljenök és vi- tézaladárok: szóval az ébredő demokraták közé.

— Nyugodjék békében az öregúr! Igaza van önnek, kedves dr. Város- házy: egyre csökken az örökös törvényhatósági bizottsági tagok száma.

— Bizony, bizony, szerkesztő uram! Itt hagyott bennünket ebben az esztendőben Andréka Károly, Glücksthal Samu, Lampel Vilmos és Pompéry Elemér. Ahogy Petrovácz Gyula Glücksthal halálhíre kapcsán kesernyésen megjegyezte: maholnap arra kerül sor, hogy már örökös bizottsági tagokat fogunk választani. Különben Glücksthal halála kapcsán helyreállott az arány az örökös törvényhatósági bizottsági tagok diszes testületében: ebben az esztendőben két Wolff- párti és két egységespárti örökös törvényhatósági tag hányt el. Szóval a NÉP — nincs fórban!

— Üdvözölte bizottsági tag úr Veress Imre számszéki igazgatót jubileuma alkalmából!

— Igen, mégpedig igen meleghangú levélben! De nemcsak én ünnepeltem a népszerű számszéki igazgatót: a székesfővárosi számszék tisztikara és személyzete is bensőségesen jubilálta közszeretetben álló igazgatóját: farádi Veress Imre dr.-t abból az alkalomból, hogy e hó 10-én töltötte be köz- szolgálatának harmincadik esztendejét. A hétfőn délelőtt megtartott évforduló ünnep keretében Szmolenszky József dr. helyettes igazgató köszöntötte az ünnepeltet és keresetlen szavakkal megköszönte azt a jóságos atyai gondoskodást, melynek eredménye a számszék tisztikarának egységes szelleme. Kiemelte az ünnepelt közszolgálati kiválóságát és megemlékezett arról is, hogy a magyar sportkultúra terén évtizedes bölcs irányításával mindenkor eredményesen működött. Este a Pannónia szálló különtermében zártkörű ünnepi vacsorával fejeződött be az évforduló ünnepe.

— Egyéb hire van-e, kedves bizottsági tag úr?

— Bejelentem a szerkesztő úrnak, hogy 1Molnár Olga dr. a fővárosi Statisztikai Hivatal tudós felügyelője, a főváros iskolánkívüli népművelési bi3

T£XÍ'íL 0 RUHÁZAT 0 SZŐNYEG 0 CIPŐ

zottságának felkérésére a Fehérkereszt Egyesillet előadótermében előadást tartott a dolgozó nőről. Érdekelni fogja a városházi tisztviselőnőket Molnár Olgának azon megállapítása, hogy a „vissza a családba“ felkapott jelszó csak frázis, mert Budapesten 87 ezer kereső nő közül 70 ezer férjhezme- nendö van, a férjhezmenésre való kilátás reménye nélkül . . .

— Szomorú dolog ez, kedves dr. Városházy Bizottsági tag úr. Még én jelentek be önnek egy újságot: az elmúlt napokban tartotta meg szokásos évi tisztújító közgyűlését a Fővárosi Rovatvezetők Szindikátusa. Egyhangúlag Kelemen Gézát (Uj Nemzedék), ÍAzár Józsefet (Magyar Országos Tudósító) és Rátkai Károly dr.-t (Esti Kurír) választották meg új szindikuso- kul. Örökös díszelnök: Schwét Henrik. György Endre, az Az Ujság kitűnő városházi rovatvezetője, a Pesti Városháza szerkesztője, aki több, mint tíz esztendeig volt szindikus és leghosz- szabb idő óta töltötte be ezt a tisztséget, más irányú elfoglaltsága miatt újból való választásának mellőzését kérte. A szindikátus György Endrének lelépése kapcsán köszönetét szavazott és érdemeit jegyzőkönyvben örökítette meg. Lázár József megköszönte a bizalmat és Ígéretet tett arra, hogy a városházi újságírói érdekek előmozdítása céljából minden erejét és tehetségét rendelkezésére bocsátja a kollegáinak.

— Én is gratulálok az új szindiku- soknak! A viszontlátásra jövő héten, kedves szerkesztő úr!

hozhataílanul elrontott. És Wolff Károly egyik legnagyobb érdeme az, hogy ékesen szóló nyelvén el tudta hitetni, meg tudta értetni nemzetével, hogy nem veszhet el, ha megbánva bűneit, visszatér a helyes útra.

Wolff Károlynak isteni küldetése volt. Az Isten őt arra szemelte ki, hogy szavával felrázza, magával ragadja a súlyos csapások alatt csaknem össze- roskadt nemzetet és ebben is főként a katolikusokat. Megadatott neki a szó hatalma. Életének utolsó éveiben ennek mi is tanúi voltunk. Ezekben a termekben hangzott el számos beszéde, amely magával ragadta, ellenállhatatlanul lenyűgözte ennek a körnek tagjait. Ünnep volt, amikor ő eljött közénk, mert minden alkalommal kitárta előttünk az ő nagy és ne.mes gondolatokkal, eszmékkel és tervekkel telitett lelkét. És minden beszéde mély nyomot hagyott hallgatói lelkében, akik igy észrevétlenül is ráterelődtek a helyes útra, amelyet ő kijelölt. Ilyen lánglelkű, magával ragadó és meggyőző erejű szónok ma már alig akad közöttünk és igy annál inkább szükséges, hogy emlékezzünk rá és az ő igéire és igyekezzünk az ő általa meg. jelölt utón haladni tovább.

És amikor Wolff Károlyról emlékezünk, nem feledkezhetünk meg egyik legjellemzőbb tulajdonságáról, az emberfelettihez közel járó munkabírásáról és munka szeretetéről. Soha nem pihent. Az intézmények egész serege választotta őt vezérévé. És ő mindegyikben a legnagyobb odaadással, fáradságot nem ismerve, végezte azt a munkát, amelyet tőle vártak és küzdött, dolgozott nagy ideáljaiért. IMindezen intézményeknek lelke, vezérlő szelleme volt és nyéknek lelke, vezérlő szelleme volt Wolff Károly!

És amíg- példájával másokat is nagyobb tevékenységre, önfeláldozóbb munkásságra ragadott, öt magát ez a megfeszített, pihenést, nem is,merő emberfeletti munka elégette. Szervezete és főként a minden szépért, de elsősorban bőn szeretett hazájáért dobogó szive nem bírta a ráerőszakolt iramot és ez okozta, hogy a kérlelhetetlen halál őt, — a szinte pótolhatatlant — elragadta tőlünk.

Emlékezzünk Wolff Károlyra! Állítsak őt lelki szemeink elé és eréís akarattal határozzuk el, hogy mi is a magunk területén és a magunk tehetségéhez képest igyekszünk az ő szellemében dolgozni a nemzet és egyházunk javáért és boldogulásáért.

közömböseket. Már akkor hirdette — i egyelőre természetesen csak szükebb körben, meet hiszen állásánál fogva akkor ,még nem szerepelhetett nagyobb l nyilvánosság előtt, — hogy a katolikus öntudatnak fel kell ébrednie tunya álmából, rá kell ébrednie arra, hogy a körülöttünk ólálkodó hitvány ellenség azért akarja a katolikus érzést, a katolikus öntudatot megsemmisíteni, mert további céljaink elérésében ez az egyetlen komoly akadály. Wolff Károly ezt már régebben megérezte, de szava csak nehezen hatolt keresztül a közömbösség vastag falán. A nagy szenvedésnek kellett ránk zúdulnia, hogy nemzete megértse szavát, és legalább utólag igyekezzék jóvátenni azji, a,mit majdnem helyre-