Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1921-08-03 / 29-30. szám

2

UJBUmPEST

1921 augusztus 3

a közélelmezési minisztérium és a földmive- lésügyi miniszter annyira sietősnek találta a tejkérdés szabályozását, hogy a hivatalba lépését követő napon rendeletet bocsájtott ki, mely szerint a tejforgalom fent* részleg’es felszabadítása nem szeptember 30-án, hanem augusztus elsején lép életbe.

_ A tejforgalom felszabadításának első

na

pjai teljesen beigazolták keserű reményeinket. A maximális 11 korona 40 fillérről egyszerre 13—14 koronára ugrott a tej literje. A tejvállalatok éhségének van kiszolgáltatva a publikum ebben a felemás furcsa állapotban, amikor csökevényszerüen van még hatósági lejellátás, de viszont nincsen hatósági tejár, és épen a legszegényebb néposztály betegei és csecsemői fizetnek rá az ominózus üzletre. A mai viszonyok mellett délelőtt más ára lehet a tejnek, mint délután, mindenki ki van szolgáltatva a szabad uzsorának, és épen a tejnél, melynek közegészségügyi fontosságát lekicsinyelni nem lehet.

Arra a kérdésünkre, hogy mennyi savanyu tej érkezik naponta Budapestre, kijelentette a tanácsos ur, hogy a Budapestre érkező napi tejmennyiségek 60 százaléka már savanyún érkezik, szóval a 60.000 liter napi felhozatalból

36.000 liter. A főváros különben akciót indított a tejnek formaiinnal, szódával és ni és szel való kezelése ellen és feliratban figyelmeztette a kormányt azokra a veszélyekre, amelyekkel a tej efajta kezelése jár.

— Én remélem, — fejezte be nyilatkozatát Moussong igazgató, — hogy hamarosan megjavul a helyzet. Mert a mai helyzet igazán tűrhetetlen és a, szegén,ysorsu betegnek és csecsemők érdekében ezen a téren sürgősen fel kell lépni.

Újabb bonyodalmak a Vigadó bérlete körül

Kiszely és Spolarits megfelebbezték a közgyűlés döntését — Spurék nem Írják alá a szerződést — Uj pályázatot írnak ki a Vigadóra?

Az egész fővárosi sajtóban az Uj Budapest volt az egyetlen, mely még idejekorán felhívta a figyelmet a Vigadó bérlete körül mutatkozó visszásságokra és hangsúlyozottan figyelmébe ajánlotta a főváros városgazdasági ügyosztályának, hogy a pályázat kiírásánál és a beérkezett pályázatok elbírálásánál azokat a kulturális és ethikai szempontokat tartsa szem előtt, amelyeket ennek az ügynek elbírálásánál mellőzni nem szabad és nem lehet. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy ezek az intenciók nem, mindenben érvényesültek és ha nem sajnálnék, még elégtételt éreznénk azon, hogy a Vigadó bérlete máris csődöt mondott, mielőtt elkezdődött volna, a csecsemő halva született, mert életképtelen volt.

Hétfőn délben járt le a felebbezési határidő, eddig az időpontig két felebbezés érkezett be a szabályszerű formák között a városgazdasági ügyosztályba. A Vigadó bérletét Kiszely József felebbezte meg a belügyminiszterhez, aki méltán hihette, hogy a pályázatok elbírálásánál legalább is kombinációba kerül az ő ajánlata, de amely ajánlat anyagi szempontokból nem találtatott az illetékesek által megfelelőnek. A kioszkra kiirt pályázatot viszont ifj.

Spolarits György felebbezte meg, még pedig a pályázat odaítélésének állítólagos alaki hibáira való hivatkozással.

A felebbezésekkel, melyek még a keddi napon átkerültek véleményezés céljából a tiszti ügyészséghez, hamarosan végezhetünk anélkül, hogy még csak a bírálatába is bocsátkoznánk annak, hogy alakilag és tartalmilag minden tekintetben megfelelő volt-e a két nyertes ajánlat. A helyzet ugyanis az, hogy a pályázati feltételeknek van egy pontja,’ mely szerint a főváros tekintet nélkül a pályázati feltételekre és a pályázók által megajánlott összegekre, szabadon dönthet a bérlet odaítélése ügyében. Vagyis teljesen mellékes, hogy történt-e formahiba akár a termek, akár a kioszk pályázatában, mert e szerint a meggondolás szerint a főváros törvényhatósági bizottságának közgyűlése még akkor is jogosult lett volna Svurek- nak adni a Arigadó, Babócsynak a kioszk bérletét,, ha nem is pályáztak volna a bérletre.

A felebbezéseknek azonban nem szabadna túlságosan késleltetniük a bérleti szerződések aláírását, ha egyéb, az előbbinél minden esetre súlyosabb hiba nein lenne a kréta körül. Ba- bócsy örül, hogy megkapta a bérletet és az ő

részéről semmi akadálya sincsen annak, hogy a bérleti szerződés aláírassák. A Gelley-Ka- tona-Spur csoport azonban értesüléseink szerint erősen húzódik a bérleti szerződés aláírásától és nagyon komolyan gondolkozik azon az eshetőségen, hogy a pénzügyi bizottsági és a közgyűlési határozatban a könnyelmüen Ígérő bérlők terhére rótt kötelezettségeket nem vállalván el, visszalép a, szerződéstől. Ennek oka főképen az, hogy az elterjedt hírek szerint a csoport financierje, az a bizonyos amerikai farmer meggondolta magát és semmi kedve sincsen a Wild-Vesten szerzett millióit a Vigadóban elpocsékolni. A bérleti szerződés ugyanis a legkevésbbé sem alkalmas arra, hogy milliomossá tegye azt a szerencsésnek épen nem mondható halandót, aki 9 és fél esztendőre a Vigadó birtokába jut. A probléma a bizonyos hatvan százalék körül forog, melynek sorsára döntő csapást mér Horváth Károly közgyűlési indítványa, hogy a vendéglőben fogyasztott ételek ára a környéken szokásos vendéglői áraknál magasabb ne lehessen, valamint a közgyűlés azon álláspontja, hogy a vendéglő sűrítéssé ne fejlődhessék vissza, hanem komoly polgári étterem legyen úgy, amint azt 1897-ben, amikor Evváék kapták kézbe a Vigadót, a főváros igen helyesen a Vigadó egyik főcéljául kitűzte.

Ilyképen valósziniileg már a közeljövŐDen uj pályázatot lesz kénytelen kiírni a főváros a. Vigadó bérletére, amire a közgyűlés is gondolt, hiszen még arra is engedélyt adott a tanácsnak, hogy az ő utólagos beleegyezese reményében egyedül a pénzügyi bizottság határozatára támaszkodva dönthesse el uj pályázat kiírása, esetén, hogy ki kapja a Vigadói. Ez a nem éppen kellemesnek mondható esetlegesség valószínűleg még ebben a hónapban be fog következni, nem nagy örömére a városházának. Reméljük azonban, hogy amennyiben uj pályázat kiírására kerül a sor, jobban meg fogják nézni, hogy milyen feltételek mellett adják bérbe ezt a kulturális szempontokból is any- nyira fontos fővárosi objektumot.

■mű —u-------Hi

szek ‘egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ámen!

Emléktábla Aquincumban

Az ember felül a kis vonatra a Hargitáidnál, s nem kell hozzá félóra, hogy maga mögött hagyva alacsony házak és mosdatlan udvarok városnegyedét. eljusson egy bölcső elé, amely bölcsőnek elég kemény ugyan, kőből van, kopott és inállott, de háti nem csoda: fölötte ezer évnél több suhant el s alatta, valahol, tán ép bólogató virágszirmok alatt nyugodtan alszanak Pest ősi alapitói.

Aki járt erre, vagy olvasott iskolakönyvet, tudja, hogy Aquincum ez a bölcső, amelyben római melódiáknál,. bronzarcu légiók fáklyafényénél ringott Pest. helyesebben Buda gyermekkora. Az első város, azon a ponton, amelyről már messzi idők ölén felfedezték, hogy kitűnő pont. Hogy mindent kapott a természettől, amit a természet adhat, jót, kellemest és alkalmast arra, hogy emberek verődjenek össze s éljenek egymás mellett, maguknak es mégis a jövendőnek. ■ Levegőt, dús reggeli levegőt. amit egyfelől begyek hajtanak s Rákos felől kövér alföldi mezők. Vizet, amelyen könnyen járnak nagy hajók s ellenség nehezen jön át. Erdőt es legelőt, szőlőt és puha kenyérnek finom búzát. Az első város, amelyben már voltak kövezett utak, csatornák, a olt községi politika, fürdő fényűző korzó, sziulniz, tükör és muzsika s apró gyöngyöket \ belő szép és bánatos nők. Az első város, amely karjaival a hegyoldalakra ért, villákat épített ugyanott, ahol ma angol szabású pesti cottage-ok tetejét veri az eső. a testével pedig hosszában a Gellérthegyig terjedt. Az első város, amelynek utcáin. Satui Haliaknak nevezett nappalok és éjszakák mámorában gyújtottak tüzet annak, amit mi — meglehetős savanyúan — május elsején próbálunk ma ünnepelni. Amely nagy volt, messzire szálló hirü és erejű, volt pillanat, hogy diktált, kard.jara csapott s fiát, aquincumi illetőségű fiát ill. Valenti ni án) császárnak fogadta el Róma, az

nők itáliai anyaváros. Amely élt, virult, és lüktetett, mint egy nagyszerű kultúra végső szívverése. Amely, mint minden város, boldog volt és szerencsétlen, s uraival és proletárjaival végül is elmúlt, por, csönd, semmi lett. Ki tehet róla? Talán a véletlen, a legfelsőbb törvény, talán az a rejtelmes szükségszerűség, hogy századok múltán ,elkövetkezzék helyén, bár még nem ily kulturális magaslaton, IV. Béla városa (Ó-Buda), aztán a Mátyásé (Budavár) s a XIX. század Budapestje. Ami ima van belőle: néhány kőomladék. Karperecok, edények, terrakották. Tört orrú agyagemberek az aquincumi múzeumban.

E nagy idők kis játékait őrző muzeum falán márványtábla van, a táblán kivésve pedig egy borotvált arc és név; Römer Flóris. Aki eltéved ide, s megáll a hideg kövek előtt, bizonyára észreveszi, ha felelni nem is tud rá, hogy ki volt, mit csinált e borotvált arc, amikor még nem márványról, hanem eleven szemekkel nézte a világot. Amit, hogy valaki erre felelni tudjon, bajos volna, sőt nem leltet kivánni. Az élet, a világ ugyanis épen eléggé tele van dolgokkal, amelyeknek megismerése és elvégzése előbbrevalóbb, amelyek mind annyi embert foglalnak le maguknak, hogy a Römer Flórisokuak igazán nem marad több néhánynál.

De hisz általában, először nem is az a fontos. Nem az, hogy valaki hibátlanul tudja, ki volt Römer Flóris. Hanem, hogy ha idejön, ne menjen vissza, mintha itt se lett volna. Ne törülgesse homlokát közömbösen, ne álljon azon a területen, ahol egyébként vad füvek nőnek, fáradt egykedvűséggel, ne mondja, hogy „mit nekem ezek a kopott és poros kövek“, mert ezek a poros, kopott kövek ép úgy „documente humain“-ek, mint például Balzac regényei.

Ez a. hely, ez a csönd, ezek a hideg kövek a lemenő nap égő bíborában, nemcsak arra jók. hogy lehajtsa rájuk fejét a vándpr, hogy valaki itt verseket súgjon rózsaszín fülekbe, hogy a fűben kiránduló kislányok játszanak, kibontott bajjal

szembekötősdit. Amit felkeltenek: az a. gondolát, hogy itt város volt, amely ha római város is, amelyre ha valamikor ép a mi véreink törtek uj földet és népeket hóditó kedvükben, ' —- nekünk azért Pest bölcsője ez az Aquincum. S ezzel a gondolattal az ember mindjárt nincs egyedül, a mállott kövek mindjárt nem unalmas semmiségek. A földet körülöttük mindjárt másként nézi. a kiásott cserepeket másként fogja kezébe. A könnyű és illattal kevert szél mintha hangokat hozna. Az apró romok közt mintha emberi nyomok akadnának. Mintha épen ott, ahol áll, a színház, az aréna, pos- hadó kőpadján markáns, büszke és derült arcok villannának meg a délutáni fényben, úgy, hogy most már, aki idetéved, megemelheti a kalapját köszöntéssel: jó napot, jó napot, ősök, első pesti liolgárok, tisztelt és művelt rómaiak.

Hogy Römer Flóris, a pap, szólt és köszöntött-e igy magányos utjain az aquincumi csöndben, hogy érintették-e ily meg nem fogható rezzenések — ezt biztosan mi nem tudhatjuk. Vájjon csak az aquincumi tábor mértani helyét látta ott, ahol valamikor fegyverek vertek riadt lármát, vájjon csak a fürdő kopár nyomait konstatálta, ahol egykor gyöngytiszta viz bugyogott s benne római polgárnők játszottak kezükkel? Az okos és sima arc a már- ványtáblán ezt nem árulja el. Arait csinált, amit a lexikon róla, mint tudományos működést feljegyez: a. könyvei is ebben ép ily szigorúak, szó- fukarok és hallgatagok. Aki előkeresi őket, alig hiheti, hogy talál bennük tetszetős szórakozást, mert úgynevezett száraz dolgok ezek, mérések, számok, megállapítások, lakonikus tartózkodással, a tudós objektiv hangján. De mögöttük, ki tudja, — ki felelhet erre? — hogy mily lirát, elképzelést, múltba merülő pszichológiát rejtett magába Römer Flóris, mint általában azok, akik számolnak, mérnek és kutatnak, s amikor az északi sarkot, vagy valami alattomos kór szérumát fedezik fel, ezt. akkor is úgy Írják le, mintha azt írnák, hogy kétszer kettő az négy.