Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1921-02-23 / 7. szám
J. évfolyam Budapest, 1921 február 23. 7. szám IU BUDAPEST M Keresztény KözségI Párt hivatalos lapfa ♦ Megjelenik minden szerdán ♦ Előfizetési ára: Egész évre 260 K ♦ Félévre 130 K ♦ Negyedévre 65 K ♦ Egyes szám ára 5 K ♦ Szerkesztőség és kiadóhivatal: V-, Kálmán-utca 20. ♦ Telefonszám: 63-10- ♦ Felelős szerkesztő: Doby Undor A lakáskérdés Irta: Szabó Imre dr., Budapest székesfőváros tiszti főügyésze A lakásüggyel kapcsolatban általános a pa nasz, hogy a. lakásügyi hatóságok feladataikat nem tudják teljesíteni és hogy a lakásügy terén rendeletek kiadásán és uj hivatalok létesítésén és kibővítésén kívül nem történik semmi komoly lépés. A közvéleményben elterjedt ez a. vélemény csak részben helyes, részben azonban a lakásügyi hatóságok rendelkezésére álló eszközöknek és a lakásügyi hatóság hatáskörének félreismerésén alapul. Kétségtelen, hogy a lakásügy terén nem történt semmi olyan komoly lépés, amely megtörténhetett volna és amelynek meg kellett volna történnie. A lakásügy terén a jogi szabályozást a háború kitörése tette szükségessé. A közérdek részint a bérfizetésre moratórium engedélyezését, részint pedig a felmondási és a béremelési tilalom életbeléptetését tette szükségessé. A lakás hivatal azonban annak idején nem azért alakult, hogy az egy olyan intézmény legyen, amely a lakáskinálat és a lakáskereslet ügyeit hivatalos béklyókba szorítsa, hanem alakulásakor a lakáshivatalt csak egy olyan ideiglenes intézménynek tekintették, amely a szükséges építkezések megtörténtéig az üresen álló, használatlan vagy túlzottan felesleges lakások és lakáshelyiségek tekintetében a lakásra szorulók részére rendelkezésre álljon. Senki sem gondolta és senki sem hitte akkor, hogy egy örök- életünek látszó hivatal lesz ebből, amely bilincseket rak a. lakásforgalom szabadságára, és az egészséges lakáscsere elé hivatalos gátakat emel. Tisztában volt mindenki azzal, hogy a lakásszükségen csakis építkezésekkel lehet segíteni és minden illetékes tényező azt a legfontosabb feladatot, tűzte ki a megoldásra kerülő kérdések legelsejéiil, hogy minden erővel és sürgősen uj lakások teremtése elősegittessék. Ennek két módja van. Az egyik mindent elkövetni, hogy a magánépitkezés minél előbb megindulhasson, a másik, hogy különösen a kislakások terén az állam és a közhatóságok közfeladatnak tekintsék a sürgős építkezést. A mozgalomnak meg is volt az eredménye. A kormány 140 millió koronát engedélyezett kislakások építésére, a főváros megfelelő területet engedett át ezen építkezések céljaira és minden remény megvolt arra, hogy ez a mozgalom rövid idő alatt sikerrel fog járni. Elég volt azonban egy kormányváltozás és azóta a közhatósági építkezés terén folytonos és erélyes sürgetés dacára néhány barakk létesítésén kívül semmi sem történt. Sőt ellenkezőleg: az uj lakásügyi rendeletek szinte mesterségesen lehetetlenné tettek minden magánépitkezést, holott bizonyos volt, hogy a közhatósági építkezés hosszú ideig sikert elérni nem fog. A folyton változó, gombamódra megújuló lakásrendeletek nem gondoskodtak arról, hogy biztosították volna, az uj építkezéseket a lakás- rekvirálás, a bérlőknek a lakáshivatal utján való kijelölése stb. ellen. A törvényhozás nem kedvezett az uj építkezéseknek. Ily körülmények között természetes, hogy a magánépitkezés még n ‘.m indulhatott és a tőke az építkezések elől elzárkózott. A közhatósági építkezések sürgős megkezdésén kívül a legfontosabb feladat: elhárítani minden jogi és gazdasági akadályt az uj építkezések utjából. Törvényben kell biztosítani az építkezőt arról, hogy az uj épülettel, illetve az uj helyiségekkel a tulajdonjogban rejlő teljes szabadsággal rendelkezhetik, hogy annak bérét megállapíthatja, hogy a bérlő személyét ő választhatja meg és hogy semmiféle lakásügyi hatóság jogköre nem fog kiterjedni az uj építkezések folytán keletkező uj helyiségekre. Törvényben kell ezt kimondani, mert a lakásügyi rendeletek biztonságában a hit már megingott. A lakásügyi rendeletek ugyanis újabb és újabb bilincsek kovácsolásával, újabb és újabb korlátozó rendelkezések alkotásával tökéletes jogbizonytalanságot eredményeztek és ha előfordul az az eset, hogy egy későbbi rendelet az előbbi rendeletnek kedvezményeit visszavonhatja, akkor a közönségben már joggal elterjedt bizalmatlanság folytán senki sem mer tőkét és munkát áldozni uj építkezésekre. Az adott körűiméinek között a teljes jogbiztonságot csakis törvény adhatja meg. Ezenkívül a hatóságoknak különös gondja kell hogy legyen az építkezési anyagbeszerzés minden utón és módon való megkönnyítése és elősegítése, adózási és egyéb kedvezmények engedélyezése, kedvezményes vasúti tarifa megállapítása az építőanyagok tekintetében. Ha mindezek az intézkedések kellő időben megtörténnek, úgy meggyőződésem szerint a magánépitkezés gyorsan lendületet fog venni. Nagymennyiségű tőkék állanak erre a célra rendelkezésre, a szükséges építési anyag részint megvan, részint megszerezhető és a lakáskeresőknél is megvan az anyagi lehetőség, hogy a mai roppant drága építkezési költségek mellett is az ennek megfelelő magas bérösszeget fizessék. Utalok a számos külföldi példára, ahol többen összeálltak bérházak építésére, 10 évre előre fizették a bérösszeget és az ekként összegyűlendő tőkével hatalmas arányokban indult meg az építkezés. Már a háború első éveiben élénken propagáltam azt az eszmét, hogy törvényhozási utón életbe kell léptetni a lakástulajdonjog intézményét, ami azt jelenti, hogy egy háznak többen nemcsak eszmei arányban lehetnek a tulajdonosai, mint ahogy az a mi jogunkban szabályozva van, hanem a résztulajdon kiterjedjen egyes konkrét megjelölt lakásra is, hogy igy azok, akik közösen építkeznek, biztosítva legyenek az általuk előállított lakás tulajdonjoga tekintetében és ne legyenek kitéve a velük eszmei tulajdoni arányban álló társaik anyagi helyzetének, eladósodásukból, elhalálozásukból stb. előállható veszélyeknek. A lakásügy terén, különösen a jogrend felé való haladás idején a közérdek védelmére elégséges lett volna a felmondási és a. béremelési tilalom. A többi kérdést az életre kellett volna bízni, mert ezeket a kérdéseket egyedül és kizárólag csak az élet tudja helyesen megoldani. Ehelyett a lakásügyi rendeletek a nem szükséges mellékintézkedéseket mind szélesebb és szélesebb mederben vonták a hatósági intézkedés körébe, úgy, hogy rövid idő alatt a lakáshivatal öncél lett. Az az abszolút hatalom, amelyet a rendeletek a lakáshivatalnak adtak, a közönség körében olyan sziliben tüntette fel a lakáshivatalt, mint amelynek kötelessége és módja is van arra, hogy minden lakásszükségben levő jogos vagy kevésbbé jogos igényét feltétlenül és gyorsan kielégítse. A közönségben támadt ezen hit és óhaj teljesítésére a lakáshivatal képtelen, amiből az következett be, hogy a közönség mindenért a lakáshivatalt okolja és támadja. Megoldhatatlan feladatok megoldását bízták rá és mert a feladatokat megoldani nem képes, a téves hitben levő közönség bizalmatlanságának és vádjainak van kiszolgáltatva. A lakás- hivatal ma egy óriási apparátus, amelyet tulhalmoztak olyan teendőkkel, amelyek elvégzése a köz szempontjából felesleges, a közönségre pedig zaklató és amely úgy tünteti fel a lakáshivatalt, mint a lakások felett rendelkező diktátori hatalom birtokosát. Ehhez járul, hogy a lakásügyi miniszteri biztos újabb rendeletéi olyan magas dijakat követelnek a felektől, ami egyáltalán nem felel meg az ellenszolgáltatásnak, amit. azért a lakáshivatal nyújt, hanem valósággal adó természetével bir. Van olyan lakbérmegállapitás, ahol 4—5000 korona, dijat kell leróni. A közönség körében a lakáshivatallal szemben elterjedt bizalmatlanságnak két főoka van. Az egyik az, hogy a lakásügyek intézése úgyszólván teljesen a nyilvánosság kizárásával történik, zárt ajtók mögött, végérvényesen. A másik az, hogy a mai jogorvoslati rendszer valóságos karrikaturája önmagának. A panasz- bizottság ugyanis tulajdonképen ugyancsak maga a lakáshivatal, mert szintén a lakáshivatalba beosztott bírák intézik el a panaszokat a nyilvánosság teljes kizárásával, vagyis lényegileg a lakáshivatal önmaga határoz a saját határozata ellen beadott panasz felett, mint felsőbb hatóság és pedig végérvényesen. A jogbiztonság fogalmával teljesen ellenkezik a lakáshivatalnak az az álláspontja, hogy a lakásügyek terén nincs res judicata. Ez azt jelenti, hogy ha egy lakásra vonatkozólag^ pl. az illető lakás igénybevételét egyszer már jogerősen elintézték és az igényt elutasították, ez. nem jelenti azt, hogy azon lakás igénybevétele tárgyában többé eljárásnak helye nincs, dacára annak, hogy az első ízben szereplő bérlő személye nem változott, hanem ahány igény érkezik, azt újból és újból az előbbi igénylés elintézésére való tekintet nélkül tárgyalják és azok felett határoznak. A bérlő tehát, dacára annak, hogy a lakásigénylés egy ízben már jogerősen elutasittatott, újabb igénylési kérelem folytán újabb eljárásnak, ügyvédvállalásnak, az ezzel járó költségek viselésének, szóval állandó rettegésnek van kitéve és soha sincs abban a bizonyságban, hogy lakásának, vagy lakásából egy bizonyos résznek igénybevétele nem fog-e elérkezni. Ehhez járul, hogy a folytonosan változó rendeletek újabb és újabb igénybevételi eseteket engedélyeztek, amelynek következtében igen sokszor előfordult az a lehetetlen helyzet, hogy akit maga a lakáshivatal a lakásba hivatalosan behelyezett és részére lakásigazolványt állított ki, néhány hónap múlva ugyanaz á lakáshivatal a lakásból kilakoltatta azt az uj jogszabály alapján, akit alig néhány hónappal .azelőtt, mint jogosultat, oda behelyezett. A lakásügyek uj rendezésénél nézetem szerint abból kell kiindulni, hogy itt is mindent el kell követni a jogrend visszaállítására. A jogrend visszaállításának csakis az az egyetlen korlátja lehet, amit a szigorúan mérlegelt közérdek megkövetel. Ilyen a felmondási tilalom fenntartása és a béremelés korlátozása. Nézetem szerint a lakásügyi hatóság részére semmi más jogkört nem kell fennhagyni, mint a Budapesten való lakásjogosultság és lakásszükség megállapítását, s a sziik körre vont igénybevételi eljárást. Lakáshoz csak az juthasson, akinek Budapesten való lakásjogosultságát jogerősen megállapították. Ennek a megállapításnak s az igénybevételi eljárásnak független bíróság utján, nyilvános tárgyalás mellett, a védekezési szabadság teljes biztosításával kell történnie. A jogrend felé haladás megköveteli, hogy a megürülő lakásokkal a bérösszeg megállapítására vonatkozó törvényes korlátozások mellett a háztulajdonos szabadon rendelkezhessék azzal az egy megkötöttséggel, hogy bérlőül csak olyant fogadhat el, akinek lakás jogosultsága és lakásszüksége jogerős megállapítást nyert. A lakáshivatal hatáskörét a minimumra kell csökkenteni, kizárólag arra, ami a bíróság vagy más arra illetékes hatóság által el nem intéz- dethető. Meg kell szüntetni azokat a visszaéléseket, amelyeket az egyes lakások bérlői az albérbe- adások utján elkövetnek. Az a bérlő ugyanis, aki a közérdekből emelt tilalom folytán minimális bérösszeget fizet, nem juttatható abba a, helyzetbe, hogy albérbeadás utján ezen lakás után az általa fizetett bérösszeg ötszörösét vagy tízszeresét szedje be albérlőitől és a védelemre szoruló albérlők rovására, azoknak filléreiből tartassa el magát. Szükségesnek tartom a lakásrészek igénybevételének teljes megszüntetését. A kormány maga is abhan a nézetben van, hogy a mellék- helyiségek (előszoba, konyha, fürdőszoba, kamara stb.) közös használatára való kötelezése többé nem engedélyezhető, mert ez a családi otthon és a családi béke feldulására vezet. Ha pedig a mellékhelyiségek közös használata többé nem lesz elrendelhető, úgy a lakásrészek rekvirálásának a lakásszükség enyhítése szempontjából többé semmi jelentősége nem lesz, csakis zaklatásra és békétlenségre fog vezetni. Aki a körülményeinél fogva szükséges lakásnál nagyobb lakást bir, azt a felesleges helyiségek után jelentékeny lakásadóval kell sújtani és az akként befolyó összeget lakásépítésekre kell fordítani. Hozzávetőleges számítás szerint ilyen módon több 100 milliót lehetne rövidesen előteremteni, amiből igen eredményes lakásépítési akciót lehetne kifejteni A lakásügy rendezetlenségének, különösen a béremelés megengedhetőségének kérdése körül, az a hátrányos következménye is van, hogy állandó harcot szít a lakosság körében, azt két táborra: a háztulajdonosok s a lakók csoportjára osztva, amely két tábor állandó harcban van egymással. Ez pedig a szociális békét, a
