Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1921-11-03 / 42-43. szám
2 1921 november 3 UJ BUDAPEST lósággal egyetértve részletes tervezetei a jövő esztendők nmnkaprogramni.jára nézve.. Eleve.Jkizárandopak tartanám az olyan tervet, mint amelyről ismételten olvashattunk a lapokban: hogy a józsefvárosi plébánia kettéosztandó. Ez ugyan édeskevés haladást ^ jelentene, sőt még ártana azzalj hogy a végleges megoldást hosszú időre elodázná anélkül, hogy a lelkipásztorkodás ügyén lendítene. Ezzel szemben az óriás plébániákat egyelőre legfeljebb 10—12,000 lelket számláló plébániákra osz- landóknak tartanám s emellett jobb időkre maradna annak lehetősége, hogy e plébániák még kisebb egységekre osztassanak fel. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy amidőn számos uj plébánia felállítását sürgetem, nem képzelem azokat mind megannyi uj templommal és plébániaiakkal; mert ha a fényes templomokat és plébánialakokat az uj plébániák elengedhetetlen föltételeinek állítjuk oda, akkor azoknak létesiilésiét valóban a jövőnek ködös távolába toljuk ki. A nyomorúság megtanított bennünket arra, hogy szerényebbek legyünk igényeinkban s akkor hamarább vergődünk zöldágra. Mikor a kommiin idején a nyolc uj plébániát fölállítottuk, nem kérdeztük, van-e fényes templom, van-e kényelmes lakás a lébános számára! Ahol egy-egy kápolna vagy isegítő kápolna volt, magánházban, bolthelyiségben, alagsorban, azt kineveztük plébánia- templomnak, a plébánia adminisztrátora ott lakik továbbra is kis lakásában, hónapos szobájában. Nem ideális állapot ez, de a híveket ez nem gátolta abban, hogy a szerény hajlékhoz ragaszkodjanak s érte áldozzanak. Ezen az utón haladva képzelem én az óriási plébániák megosztását. S ehhez még egy másik fontos kérdés megoldása is hozzákapcsolható lesz: a hitoktatók elhelyezése és belekapcs olása a lelkipásztort munkába. Nem mondhatom szerencsésnek azt a módot, amelyen az utóbbi évtizedekben a folyton szaporodó iskolák hittanóráinak ellátása történt, Mivel az amúgy is nagyon megterhelt plébániák ezt a munkát már sehogy sem győzték, szerveztek külön hitoktatói és hittanári állásokat. Ezek a hitoktatók és hittanárok, akiknek száma, a háború előtti időben már 140—150 körül járt, sem a plébániákkal, sem a tulajdonképeni lelkipásztori munkával semmiféle kapcsolatban nem voltak; s ha közülök egyesek dicséretes privát buzgalomból vállaltak is némi munkát az ifjúsági és egyéb lelkipásztori téren, tulajdonképen intézményesen nem volt más teendőjük, mint az, hogy hetenkint 18—24—30 hittanórát leadjanak az iskolákban. Ennek az állapotnak pedig nem csupán a főváros lelkipásztori munkatere, hanem maijuknak a fiatal papoknak lelki' viláfja és fejlődése is kárát vallotta, inert ki lévén kapcsolva a legszebb lelkipásztori tevékenységből: a prédikálásból, gyóntatásból, beteglátogatásból stb., nagyon js egyoldalúvá lett az ő munkásságuk iránya. Ha pedig megtörtént, amint az utóbbi években sajnos, elég gyakran, hogy az iskolák hónapokon át zárva voltak, akkor az a sok hitoktató itt állott hónapokon át munka nélkül, akkor amidőn a főváros sok százezer lelkének nem jutott lelkipásztor . .. .. Ezen a visszás helyzeten könnyen lehetne segíteni az által, ha a jövőben nein szerveznének többé ilyen magában álló, a lelkipásztori munkából kikapcsolt hitoktatói állást, sőt inkább a létező állásokat is szerves kapcsolatba hoznák a már létező vagy létesítendő kisplébániákkal. Építsünk 5—600 lélek befogadására alkalmas kisegítő (barak-szerii) kápolnákat, azok mellett szerény hajlékot 2—3 hitoktató-lelkész számára, akik ellátnák a közelben levő iskolában a hitoktatást s egyszersmind a környék lelkipásztorai is lennének. Ebben látom én a jelen nehéz idők plébániáinak típusát. A fővárosnak mint kegyuniak a terhek viselésében kell hogy a katolikus hívek segítségére siessenek. Ez a gondolat is vezetett bennünket az egyházközségek megszervezésénél. A patrónus: a főváros közönsége ma csak 60 százalékban katolikus, a lakosság 40 százaléka nem katolikus, sőt 23 százaléka nem is keresztény, S habár a kegyúri terhek viselése fönnálló törvényeink érteimében a nem katolikus polgárokat is kötelezi, de valljuk be őszintén, abban nincs köszönet, ha ezeknek a terheknek viselését úgy kell erőszakkal kikényszeriteni. Éppen azért mi katolikusok, habár jogi álláspontunk az.. hogy a főváros közönségének a nem katolikusokkal szemben nincsenek olyan szorosan veendő s a fönnálló törvényekben és jogszokásokban gyökerező kötelességei a kultusz-terhek viselésére, mint varrnak velünk katolikusokkal szemben, azért nem teszünk ellenvetést az ellen, ha a főváros a jövőben is, miként a múltban tette, segíteni fogja a nem katolikus felekezefe- ket azoknak számarányához képest, Ezenkivril azonban az egyházközségekben megszervezett katolikus hívek maguk is készek a fővárosnak, mint kegyurnak segítségére lenni a plébániák szervezésében és fönntartásában. A katolikus egyházközségek még csak három esztendős múltra tekinthetnek vissza s máris jelentékeny áldozatokat hoztak papjaikért s templomaikért. Ebből az következik, hogy a fő- városnak mint kegyurnak érdekében áll a katolikus egyházközségek megerősödése. Egyelőre ugyan csak az önkéntes adózást hoztuk be a katolikus egyházközségekben, de kétségtelen az, hogy miként a nem katolikus felekezeteknek megvan a joguk a kötelező adózásra s amint ezt a jogot a zsidók recepciójáról szóló törvény a zsidó hitközségeknek is megadta, úgy az ősi katolikus egyház sem szűkölködik e jog nélkül, amint azt igen sok katolikus egyházközség esete bizonyltja. Ehhez tehát nem kell törvényhozási intézkedés. A budapesti katolikus egyházközségek is, amelyeknek egyházhatósá- gilog jóváhagyott s a kormánytól is elismert alapszabályaik vannak, vethetnek ki tagjaikra kötelező adókat s azoknak behajtásában a közigazgatási hatóság is segédkezni tartozik. A főváros katolikusai körében mindjobban tért hódit az a felfogás, hogy egyházi intézményeik főn tartása és fejlesztése érdekében át kell térülök előbb-utóbb a kötelező általános adózás rendszerére. S ha ez bekövetkezik, akkor a terhek igazságosan osztatván fel, az egyes hivek aránylag csekély megterhelése mellett lehet majd alkotni uj intézményeket. Ha pl. fölveszem, hogy a józsefvárosi plébánia 90,000 hive közt csak 20,000 adózó alany volna s azoknak mindegyike átlagosan csak évi 50 K-val támogatná egyházát, az is egymillió K-t jelentene évenkint. Azzal évről-évre lehetne egy-egy uj kisegítőkápolnát és mellé lelkészlakást (szerény hajlékot értek, nem palotát) építeni s igy az óriási plébánia felosztását tervszerűen végrehajtani. Még csak néhány szót a plébániák betöltésének kérdéséről. A főváros törvényhatósági bizottságának- azt a határozatát, hogy a jövőben a bizottság katolikus tagjai fogják a plébánosokat választani, örömmel üdvözöltük. Most már csak az van hátra, hogy ez a választás valóban katolikus, egyházias szellemben történjék. Igen fontosnak tartom e részben, hogy a főpásztor hármas jelölési joga tisztelet ben tartassák. Nem hiába sürgeti ezt az egyház törvénykönyve. Legyenek a katolikus hivek bizalommal főpásztoruk iránt, aki sokkal inkább kötelezve van, mint akárki más arra, hogy az egyes javadalmakra a legmegfelelőbb egyéneket jelölje s minthogy legjobban ismeri egyházmegyéjének összes papjait, módjában van kiválasztani köziilök azokat, akik az adott körülmények között legalkalmasabbak a plébániák betöltésére. Azt remélem,'hogy a fővárosi katolikus bizottsági tagok a hercegprímás hármas jelölése alapján a legjobb lelkiismeretük szerint fogják leadni szavazatukat s nem fogják magukat megfélemlíteni engedni a demagógia hangos szólamaitól. JAZZ-BA ND A RENAISSANCE ÉTTERMEIBEN VI., NAGYMEZŐ-UTCA 22—24. JZ ÓRAI TEA ÉS O D 1 V AT DÉLUTÁNOK Telefon asztalrendeléshez 10-50 TABARIN Vili. kerület, Rákócí-út63. SEVERUS, továbbá HARMATH IMRE zenés drámája és a legelsőrangu táncattrakeiók. Hetilapot szerkesztek Nyájas olvasó, aki mindig’ mogorván elégedetlen vagy velünk, te persze azt hiszed, hogy én itt a szerkesztőségben olyan csöndes idillikus életet élek hűséges ollóm oldalán, mint Jancsi és Juliska, vagy Imgocska és őzikéje a gyermekmesékben. Pedig tudd meg nyájas olvasó, hogy nincs az a szeszélyes fogzó esecsemó, nincs az a nyalánk másod színésznő, nincs az az elkényeztetett érettségivizsga-elnök, akit olyan dühítőén nehéz volna kielégíteni, mint cgyiket-má- sikat közületek, oh nyájas olvasó! Estié 5 órakor kezdődik ,a szerkesztőségi hivatalos idő, természetesen már félhétkor megérkezem a szerkesztőségbe, de álszakállamat nem vetem le. Mert az előszobában vár már egy szigorú ur. Igazi szakálla, van és csak úgy dűl belőle a tekintély. — A fűtők városi szervezetének vezérelnöke vamok, buszezer emberrel rendelkezőn, úgyszólván döntő rulypont vagyok lapjuk életében, — itt van-e a szerkesztő ur? Mindjárt benézek, — felelem és benézek kissé az ajtón, de látom, hogy be már nem menekülhetek, mert aszta om mellett már ott ül az özvegy. Sietve visszahúzódom tehát és válaszolok a. szakállasnak: — Még nem jött föl. Hat hol járhat az ilyenkor? — kérdi szigorúan. Nem tudom, ilyen rendetlen ember. Nem tudok rendes, tisztességes embert faragni he’őle. — Ön talán helyette e, vagy rokona? — Nem, csak jóakarója. — Hát nézze, itt egy várospolitikai vezércikk. A vöm iita. Ennek jönni kell a lapban. Húszezer ember egyetlen sorsdöntő mozdulatomtól függ. A szerkesztő ur már megígérte a dolgot, ő régi jő barátom. Átveszem u. hatfontos kéziratot, elbúcsúzunk, ő kimegy s én niég az ajtóban ráírom a visszautasító borítékra a szakállas címét. Holnap reggel hadd tegye meg azt az egyetlen sorsdöntő mozdulatát. Azzal belépek áz irodámba. Az özvegy nyomban marko'atig meríti szivembe vészjósló mosolyát.- Megkerült-e már az önnek adott kérvényem? - fuvolázza oly hangon, mintha Bárczi Benő ifjúi vére hullását kérné tőlem számon. — Tanúm az ég, s minden seregi, kerestük még az asztalon is, de nem találtuk meg; Péter, hej, bérenc szerkesztőségi szolga ön e perctől el vau »csapva, inert elvesztette a Nagyságos Asszonynak a polgár- mesterhez továbbítandó kérvényét, melyben havi 10.0011 korona fizeté es állást kér, csak délutánra. — Kérem, még leány vagyok, — Úgy van, az özyegy kisasszony kérvényé,t. Az özvegy leül. Nyilván azzal az eltökéléssel, hogy sajtóbotránnyá, fog lenni. — Hogyan, nagysádnák nem elég elégtétel, hogy hü Péterünket az utcára teszem ki, télviz idején, kilenc ártatlan gyermekévei?- Nekem a kérvényem kell. Elsikkasztották. Pedig megérdemlem, hogy direkt nekem szervezzék azt ■a jó tízezer-koronás állást... Lemondó mozdulattal kiveszem a fiókomból az elveszett kérvényt:—Fogja Péter, vigye el Szaszovszky tanácsnok úrhoz. Az özvegy, boldogan távozik, Péter bedobja a kérvényt' a papikosárba. Elővenném a revizió-csomót. Akkor jön a tanácsadó tanár. A IX. kerületi állami gimnáziumban az önképzőkör vezetője, kilenc élő és három döglött nyelvet beszél, hetvenéves vén salabakter. Kezdi: — Az irodalom érdekeit tartván önzetlenül szem előtt.. . — Megadjon, kérem. Az én hetilapomnak semmi köze az irodalomhoz. Az én hetilapom csupa szamárság, az pedig, ugyebár, nem szakmája önnek? —- De miért mellőzik önök oly csökönyösen irodalmunk nagynevű klasszikusait? Miért nem közük például Ehrlich G. Gusztávnak újonnan fölfedezett költeményeit? — Mi, kérem, lóugrásos rejtvénykölteményeket közlünk. Méltóztatott netalán ilyesmit is fölfedezni Ehrlich G. Gusztávtól? — De miért nem törekednek változatosságra? Hallgassa meg kérem, fölolvasok önnek egy tartalom- jegyzéket, ilyenféléket közöljenek például: A gimnáziumban tanítani kell a kínai írást. Elek Mór jelentősége a világirodalomban. Péter udvariasan, de erélyesen már kifelé viszi az öreget, ki még az előszobában is folytatja tanácsait. Nemsokára lihegve jön a szemtanú s pihegve szól: — Uram, épp e percben csapták agyon a Liliom- utca sarkán Kovács Miklóst, tőlem három lépésnyire. Tegyék ki a lapba. — Végtelenül elszomorít az eset uram, nem b mertem Kovács Miklóst, de emlékét híven megőrzőm szivemben. Ámde mi hetilap vagyunk, sajnos nem vagyunk napi gyilkosságok céljaira herendezkedve. — Mit?! Ez nemcsak n.apibir volt, hogy egyszerűen kupán ta'álták, örüljön, ha egy héten egyszer valakit igy agyoncsapnak! Nem tudunk megegyezni, a szemtanú sétődÖtten elvonul, becsapva maga után a hálátlan szerkesztőség ajtaját. E te nyo'c órakor már csak gyéren szotyognak. A föltaláló, akit nem akarnak szabadalmazni, a kültelki színművésznő, akitől végül is nem tudjuk meginni, hogy voltaképen nv.t is akar; a borbély, aki egy érdekes panama-leleplezést tud, de hajlandó nekünk átengedni megírás véget; és még egy páran. Kilenc óra. Este van, este van. ki-ki nyugalomba. Levetem a kabátomat, Péter és a főmunkatárs hasonlóképen A főmunkatárs edzett markában meghitt tücsökhangján föleirpel az olló, én pedig egy kéz- iratcsomó főé hajolva, elmélkedem Elek Mór halhatatlan eszméin ... brr.
