Rákos Vidéke, 1934 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1934-07-15 / 28. szám
XXXIV. évfolyam. Rákosszentmihály, 1934. julius 15. vasárnap, 28. szám RÁKOS VIDÉKE Taksamlini, köhuazuayAsi és közoaziiasAgi ugtilap. KAKOS8ZENTMIHALY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS GGYÉsOLET HIVATALOS 1AP4A. Szerkesztőség és kiadóhivatal: kAkosszentmihályy Szentkorona-utea 103. TELEFON rRákosszentmfhály 31. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÄZ50VICH zoltAn. Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. IPostatakarékpénztári csekkszámla: M7. sz' Emlékeimből. Valahányszor á Rákos Vidékét böngészem, mindig örömmel legeltetem a szememet és a szivemet azokon a hireken, amelyek helybeli muzsikusok, műkedvelő zenekarok és ifjúsági zenei produkciók sike- ‘reiről számolnak be. Érthető, hogy ez közel áll a szivemhez és mindannyiszor felébreszt bennem kedves ifjúkori emlékeket, számomra felejthetetlen élményeket. Legyen szabad ezek közül kettőt fölele- venitenem, ha nincs is bennük közvetlen helyi vonatkozás, legfeljebb annyi, hogy a Parnasszusra induló pályafutásom a sashalmi révben ért véget. (Ez “mindenesetre jobb, mint ha még bénábban feküdném a volhyniai rögök alatt. És az a vigasztalásom is megvan, hogy legalább a sasok halmán fészkelek. Ez igen illik egy olyan pipás vén sashoz, amilyen én vagyok.) * Abban az erdélyi városban történt, ahol gimnáziumba jártam. A hegedűt persze jobban szerettem az algebránál s nemcsak a tanári vezetés alatt álló ifjúsági zenekarnak voltam primhegedüse, hanem saját külön diákbandám is volt. Az egyikben a Hunyadi-nyitányt játszottuk, a másikban pedig ama bizonyos . káka tövén költő rucát. Az egyik az iskolai ünnepeken szerepelt, a másik a tanári névnapok alkalmával, ami nem mindig volt kedvező hatással a másnapi feleltetésre nézve. Egy ilyen tanári névnapon különösen nagy és diszes társaság előtt csillogtattuk művészetünket. Még a főigazgató is ott volt. Mikor már a hangulat kméett kissé emelkedni, egyszerre csak elindultam — tányérozni. A tanár urak igen meglepetten és rosszalólag pislogattak felém, én azonban szónokolni kezdtem eképpen: — Van nekünk egy nagyon szegény iskolatársunk. Tankönyveket kap ugyan az ifjúsági segélyegyletből, tandijat sem kell fizetnie, de rajztáblát, körzőt, léniát, füzeteket nem tud venni neki az édesapja. Mondanom sem kell, hogy a tányér szinültig megtelt, sőt az lett a dolog vége, hogy a mi pajtásunk attól kezdve mindennap egy-iegy másik tanárnál kapott ingyen bőséges ebédet.----Ha együtt volna az a summa, amit életemben a hegedűmmel kerestem, hát az bizony igen szép summa volna. De az egészre együttvéve sem tudnék olyan büszke lenni, mint erre az első keresetemre. Az igaz, hogy később is mindig akadt valaki, akinek minden pénzemet könnyű szivVel odaadtam ... * A másik eset ugyanabban a városban történt. A református kántornak valami családi ügyben el kellett utaznia, s engem kért meg, hogy a következő vasárnapon a templomban helyettesitsem. — De hiszen, — mondok, — én még soha életemben nem orgonáltam. Zongorázni ugyan tudok egy kicsit... — Ne féljen semmit, öcsém. Itt van a zsoltáros füzet, megjelöltem benne ceruzával, hogy mikor mit kell játszani. Meg is szarnárfüleztem a lapokat. Majd az iskolai harmonium on átpróbálja és nem lesz semmi baj.---- Mikor aztán vasárnap felmentem az orgonához, meghökkentem. A fehér billentyűk feketére voltak mázolva, azok pedig, amelyeknek feketéknek kellett volna lenniük, olyan fehérek voltak, mint a hó. Azóta sem láttam ilyen orgonát. (De azt már megtanultam azóta, hogy az életben sokszor feketének kell nézni a fehéret, és fehérnek a feketét, ha az ember boldogulni akar.) Ho gy fogok én ezen játszani? Nem mertem a billentyűkre nézni, nehogy belezavarodjam. A hi vek azonban igén nagy érzéssel énekeltek s egészen jól ment a dolog, — majdnem végig. A végén azonban azt az éneket kéllett volna intonálni, amelynek az énekeskönyvbén az a hivatalos neve, hogy: »Kimenőre«. Kimenőre, kimenőre ... Lapozok jobbra, lapozok balra, de a kimenőrét seholse találom. A gyülekezet pedig már igen köszörülte a torkát. Kimenőre, kimenőre... Hát mit is szokás kimenőre játszani? Szörnyű zavaromban elvesztettem a fejemét. Belevágtam teljes erővel, teljés gőzzel a —• Rákóczi-indulóba. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ki is menték mindnyájan a templomból, még pedig feltűnő gyorsasággal. * Hej! Istenem, Istenem, de szeretném, ha most tudnék játszani valami óriási, gigantikus orgonán, amelynek a zúgása ejhallatszanék Kolozsvárig, Kassáig, az égig, a csillagokig, a Tejutig, — és belevághatnék teljes érővel a Rákóczi-indulóba... Kárpáthy László dr. Ssinház. Szombaton csakugyan bevonult Rákosszentmi- hályra a Kallós József szintársulata. Hazaérkezett hozzánk, mert itt már úgy megszerették egypár évi működése alatt, hogy valósággal Rákosszentmihály- hoz tartozónak tekintik, — a társulat pedig községünket tartja igazi otthonának, ahonnan vándorut- jára kél az országba. • Kallós József igazgató nem egyszerre és nem
