Rákos Vidéke, 1933 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1933-12-31 / 53. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE A boldog' u j esztendő, amelyet nyájas szóval kiván- gatunk egymásnak, akkor leyz éltető valóság, ha a lelkek megnyílnak Krisztus számára, aki karácsony ünnepéin Betlehemben megszületett, hogy az embereknek elhozza a megváltást és megmutassa a boldogulás igaizi útját. A „Falu rossza“ előadása aiKaimäbüi. Irta: Szacsvay Imre. 1 Mint minden embernek, nekem is vannak megcsontosodott nézeteim, hagyományaim, elveim, melyektől eltérni nem tudok, nem akarok. Ilyen többek közt művészeti téren a nemes irány kultusza. Ideálom a nagy irók szivet- lelket nemesitő', reveláló munkáinak tolmácsa lehetni a színpadon. És hálásan köszönöm a Gondviselésnek, hogy a mi sanyarú művészi viszonyaink közt is módot és alkalmat adott a nemes irányt szolgálni és immár elég hosszú színészi pályámon hitvallásomhoz hűnek maradni. Nem vonom kétségbe, sőt elismerem föltétien jogosultságát a különböző műfajnak a színpadon, melynek rendeltetése a különféle Ízlés és a nagyon is különböző müigények kielégítése. Nemesitő, játszva oktató és mulattatva is termékenyítő hatása van mindeniknek. De csak akkor, ha művészi forma mellett, azt művészi eszme telíti. Ilyen, érte- lemben a színészet elsőrendű tényező úgy kulturális, mint nemzeti célok szolgálatában. És épen, mert mindig © szempontok vezettek pályámon, aggódva nézem és hallom a divatos és tetszetősnek hirdetett uj irányt, melynek lehet tendenciája, de nincs eszmei tartalma. Melyben, mint műalkotásban, az erőt a raffináltság pótolja, s amely az előadót is a pongyolaság és a müvészietlen közvetlenség színvonalára sülyeszti le. Ez;t nevezik »modem« irodalomnak, modern színjátszásnak. Sem az író, sem a színjátsizó tekintete nem irányul fölfelé, hanem a matematikus biztonságával keresi a tömeg alantas ízlését, olcsó elismerését. Ez az irány lekicsinyli a magasabb műfajok verses formáit. Mintha bizony a halhatatlanság nyelve ugyanaz volna, mint az övé. A szin játszásban ósdiságot emleget, követeli a természetességet, mintha a művészetek minden ágának nem ez lett volna ősidőktől fogva egyik első feladata. Csakhogy természetesség és természetesség közt a művészetiben egy kis különbség van.*A »modern«-ek természetességét, mely nélkülözi a művészi formát, inkább köznapinak, banálisnak nevezném, mint természetesnek. Az igazi művész természetessége az iskola, az önfegyel- mezés, a művészeti kívánalmak teljes figyelembe vétele mellett akar érvényesülni. Föladata módosul a munka minősége szerint. Hiszen házat sem egyformán építünk. A kunyhót sárból tapasztjuk, a lakóházat téglával, az Isten házát faragott kockakőből építjük. De bármit építünk is, az anyagot megformáljuk előbb és úgy illesztjük a műbe. Mindennek megvan a maga föltétele, a maga szabálya. A hegedűművész gyakorolja a fogásokhoz ujjait és jól kijátszott hegedűt választ, melybe aztán beleheli művészi lelkét. A bírót is törvény köti, amikor ítéletet hoz. így az előadó művésznek is föl kell építeni a maga anya-, gát, meg kell azt stilizálnia a művészet törvényei szerint és azután bevonni az egészet a természetesség mázával, lía nem ezt teszi, úgy természetessége közönséges, jelentéktelen, semmi. És mindig csudálkozom azon, bogy épen ezek a »modern «-ek, akik esküdt ellenségei a színjátszásban a szabálynak, épjven ezek állítják föl a legtöbb szin észiskolát. Ennek a »modern«-ségnek erős üzlet szaga van. A jelszó inkább takaró. Azt a körülményt, hogy a színpad úgynevezett modernjei milyen összeköttetésben állanak a napisajtóval, figyelmen kívül hagyom; bár könnyű volna kimutatni a sok rokonságot, atyafiságot, sógorságot és jó barátot Az a modern, aki ilyent nem bir támaszul, többnyire szerződés nélkül marad. 53. szám. Boldog uj évet kedves vásárlóinknak, akik bizalmukkal megtiszteltek, ígérjük, hogy a jövőben is mindent elkövetünk, hogy pártfogásukra méltók legyünk és mindig a legjobbat nyújtsuk a lehető legolcsóbb áron. Minél többen vásárolnak idehaza, annál több előnyt tudunk mi is biztosítani. Egymás érdekét mozdítjuk igy elő kölcsönösen és magunk elősegítjük, hogy boldogabb uj év virradjon reánk. Rákosszentmihályt kereskedők egyesülete. Azonban bocsánat, én most tulajdonképen egy műkedvelői előadásról akarok megemlékezni. Szenlmihály úri közönségéből alakult műkedvelők előadták a Falu rosszát. Amikor az előadásra indultam, önkéntelenül Tóth Edére gondoltam. Egyszer, egyetlenegyszer beszéltem vele életemben. A hetvenes években volt. Nekem Szigligetinél volt dolgom, kinek megköszöntem, hogy meghívott a Nemzeti Színházhoz. Szigligeti előtt az asztalán a »Kintornás család« feküdt. Akkor olvasta el. Miután a magam dolgát elvégeztem vele, ő vitte át a beszédet a »Kintornás család «-ra. »Lássa, — szólt — ilyen Írókra volna szükségünk, mint ez a Tóth Ede.« »Hogyan, — szóltam — ezt a darabot is ő irta?« »Igen és nagy örömmel olvastam.f« »Ez is olyan sikert ígér, mint a Falu rossza? — kérdeztem.« Erre Szigligeti igy válaszolt: »Nem olyan tökéletes^ mint az, de az én szememben mégsem kevesebb. Ez azj ember igazi poéta. Minden szava költészet; az uj alakokat pedig pazar bőségben hozza a színpadra.« Mikor Szigligetitől eljöttem, a színház udvarán megismerkedtem Tóth Edével. Budára indult az arénába, hol az este Odry Lehel lépett föl a Falu rosszában. Vele mentem és útközben elmondtam neki, hogy mit mondott Szigligeti a »Kintornás család«-ról. Hallgatott egy ideig; de sáppadt arcát az öröm lázas pírja szállta meg, szemei kigyuladtak, s az ő végtelen szerénységével ennyit mondott rá: »Szigligeti határtalan jóindulattal van hozzám, ennek kell köszönnöm e jó véleményt uj darabom felől; de a közönség mindig többet’ vár az irótóli, ha újabb darabbal lép eléje és én nem hiszem, hogy a »Kintornás család« e fokozott igényt kielégítse.« Szerintem Szigligetinek volt igaza. Tóth Ede a »Kintornás család« és a »Tolonc«-ban nem bizonyult kisebbnek. Sem nyelvben, sem költészetben, sem jellemfestésben nem lett kisebb. Az idő nem koptatott le darabjaiban semmit. Hogy nem adják őket? az nem bizonyít ellene. Inkább ne adják, ha nem tudják áhítattal játszani és áhítattal meghallgatni. Ö a halhatatlanságé, neki nincs miért sietnie. Ha a hamisítatlan magyar érzés és gondolkozás visszanyeri uralmát e most Kozmopolita magyar földön, viszontlátjuk Tóth Edét ismét az első magyar színpadon. * * * Egy beteg ember és egy német ember társaságában néztem végig a szentmihályi műkedvelők Falu rossza előadását. Ez az én beteg emberem évek óta a tyúkokkal tér nyugovóra. Megkívánja az állapota. A német emberem pedig nem bírja nyelvünket. Eljöttek mégis, mert az előadást jótékony célra rendezték. Biztosra vettem., hogy mindketten hamar el is fognak menni. Nem úgy történt. Mindkettő végig kitartott. Mi történt? Az, hogy egy igazi költő örökbecsű müve megfogta a szivüket; az, hogy egy derék műkedvelő gárda a játékbeli gyakorlat hiányát a lelkesedés ihletével pótolva, érvényre tudta emelni a darab eszméjét, mindvégig követni tudta annak szellemét és igy a maga lelkesedését át tudta vinni a maga hallgatóságába.
