Rákos Vidéke, 1932 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1932-01-24 / 4. szám

XXXII. évfolyam.

Rákosszentmihály, 1932. január 24. vasárnap,

4. szám.

RÁKOS VIDÉKE

TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI És KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37.

TELEFON: Rákosszentmihály 31.

Megjelenik minden vasárnap.

Felelős szerkesztő:

BALÁZSOVICH ZOLTÁN.

Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Postatakarékpénztári csekkszámla: 647. sz

Ne iankadjunk!

A községi elöljáróság a Rákos Vidéke múlt számában arra kérte a lakosságot, hogy a nyomoreny- hitö tevékenység keretében gyakorolt jótékonykodását most, a legsúlyosabb időkben ne szakítsa félbe, hanem tegye lehetővé, hogy a téli időszak hátralevő részében sikeresen folytathassák és befejezhessék azt a nemes munkát, amellyel nagyobb baj nélkül átsegítették szükölködőinket a megpróbáltatások leg- válságosabb hónapjain. Súlyos maga a kérelem is, mert manapság az úgynevezett civilizált világnak nem csak egy emberrétege küzd fojtogató gondokkal, hanem a világválság mindenkit egyaránt sújt, — mindenki gondokkal küzd, kisebb-nagyobb mértékben nélkülözéseket szenved, —- nincs üzlet, nincs ke- * reset, nincs munka, megcsappant a jövedelem, az eltartásra szorulók roppant tömege nehezedik azokra, akik még valahogyan meg tudják szerezni a mindennapi betevő falatot, —• a jó cselekedet tehát, különösen nálunk, ahol mindenki dolgozó és manapság mindenki szegény és károsult, — nem feleslegből elvont adakozást jelent, hanem a mindennapi kenyér megosztását követeli, nem jóleső, úri, nemes passzió, hanem komoly és verejtékes áldozat, mely a kevésből hasitja ki a jóformán nélkülözhetetlent. A mai adakozás nem a jókedvű, mulató társadalom dicséretes kedvtelése, hanem szomorú adófizetés, még pedig nem csak az emberszeretet fenkölt parancsára meghozott áldozat, hanem a társadalmi rend megvédése érdekében végzett kötelességteljesités, amely az adakozónak épen úgy érdekében áll, mint a meg- aj ándékozottnak.

Hatóságunk és társadalmunk valóban elismerésre méltó eredménnyel szervezte a nyomorenyhitő tevékenységet, amelynek legfőbb feladata az, hogy egyrészt az Ínségeseken legalább annyira segítsen, hogy létfentartásuk legelemibb feltételeit biztosítsa, másrészt pedig meggátolja azt, hogy az elosztás igazságtalanul történjék és a szemérmes szegények elől elvigyék a segítséget az élelmes tolakodók és a jótékonyság ravasz vámszedői. Ezt a kettős célt csakis az a rendszer biztosíthatja, amely manapság mind nagyobb teret hódit: a segítségnyújtás központosítása a hatóság kezében. A szigorú hivatalos ellenőrzés, a minden család viszonyait híven tükrözte tő és a nyert segítség mértékét minden pillanatban pontosan feltáró nyilvántartás az egyetlen biztosítéka annak, hogy a segélynyújtás méltó helyre és igazságos arányban történjék. Épen azért a kérdés tökéletes megoldását akkor közelíthetnénk meg, ha az egyházak, egyesületek és egyéb jótékonycélu alakulatok is az elöljáróság munkájába kapcsolódnának és ezzel az egységes irányítást biztosítanák,

ÉrthetŐ ugyan, hogy az egyházak első-orban a saját

szűkölködő híveikről gondoskodnak és igy bizonyos önállóságra törekednek intézkedéseikben, de még ezt a dicséretes tevékenységet is szoros kapcsolatba kell hozni a hatósági akcióval és legalább is pontos nyilvántartások szolgáltatásával kell az aránytalan és megokolatlan segélyelosztás ellen védekezni. Az is érthető, hogy egyesületek, társaságok bizonyos ártatlan hiúsági szempontok kedvéért külön végzik jótékonykodásukat, s az adakozó kedvét ilyen módon is fokozzák és élesztik, — de ennek nem kellene tul- menni a gyűjtés munkáján, magát a kiosztást lehetőség szerint a hatósági akció keretében kellene lebonyolítani. Az egyházak és társadalmi alakulatok jótékony tevékenykedése egyébként leginkább a karácsonyi ajándék osztásra terjed ki és a gyermekek segítését és megajándékozását tűzi ki céljául, — a mi nagyon szép és nagyon dicséretes dolog, de nem jelenti a kérdés megoldását, legfeljebb annak egyik részletét képviseli. A tél első fele mindig könnyebb, a hatóságoknak is rendelkezésére áll a kijelölt fede- dezet, a közönség adakozó kedve és képessége sem merült még ki, — a rászorulóknál is hamarabb akad még itt-ott valami, — az igazi baj rendszerint a tél derekán jelentkezik, amikor fogyófélben vannak a készletek, a téli gondok kimerítették az aránylag jobbmóduak zsebét is. A szent karácsony szivet lágyító hangulata is elszállt, viszont annál kegyetlenebből hasitja a csontokat a tél fagya, üres kályha, üres takaréktiizhely mered a munka és keresetnél- kül s zükölködő szerencsétlen családokra. Most, most, ragadd meg a lapátot, felebarátom, mint a viharzó vizen a kétségbeesetten hányódó csői mákos! Most me engedd, hogy úrrá legyenek rajtad a haragos elemek. Megfeszíteni az izmokat, kinyitni a sziveket! Isten megsegít! A felén már szerencsésen túljutottunk; még nyolc-tíz hét és megpattan a rügy a fákon, meghasad a föld fagya és a tavasz íuvalma száll felénk! Most hagyjuk cserben őket, akiknek még annyi sem jutott, mint nekünk, és velük együtt önmagunkat, a lelkünk, sőt testünk nyugalmát és biztonságát?

Komoly és okos emberek évek hosszú pesszimizmusa után reménykedő hangokat hallatnak. Mintha, mintha pityrnallanék a messzi távolban és útra készülődnék az olyan sokáig száműzött boldogabb, jobb sors, hogy a szenvedő emberiséget megmentse. Most helyt kell állnunk. A háború vége is, mint azóta sokszor megállapították, idegek kérdése volt. Akinek hamarabb mondták fel idegei a szolgálatot, az a fél bukott el. A mai társadalmat is mindenfelől ostromolják, hogy megbuktassák, bár helyébe, jobbat helyezni nem tudnának. A legválságosabb órákat jelentik történetében ezek a hónapok. Most helyt kell állam, mert ez talán életkérdés számára.

Az inségakciót sikeresen végzi a hatóság. A fő, hogy eszközeiből ki ne fogyjon. Most tehát lépjen