Rákos Vidéke, 1931 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1931-03-01 / 9. szám
2. oldal. rákos vidéke § szám. HABIG KALAPOK Kossuth Lajos-utca 1. sz. Túl a sorompón. Egyik kedves szentmihályi barátunk a felvidéken jár. Tapasztalatairól megkapóan érdekes levelekben számol be. Ezeknek közlését kezdjük meg, most abban a meggyőződésben, hogy közönségünk igen nagy érdeklődéssel fogadja a nyitott szemmel és izzó magyar érzéssel Írott közleményeket. Ipolyság. (Saliy.) Drégelypalánk a határállomás, itt már cseh vonatba ültem. A vonat egy darabig magyar területen megy, s közvetlenül Ipolyság mellett éri el a határt. Hegyes-dombos vidék, gyönyörű bükkösök és tölgyesek mindenfelé, csodálatosan üde rétek. Sahy! Kis állomás. Egy kevés élénkséget ad az utlevélvizsgáló vámtisztek és fináncok működése. Itt láttam először cseh katonákat. Az állomásból kijövet két hatalmas autóbusz és 5—6 taxi várják az érkezőket. Az Újvároson, úgynevezett Homokon keresztül menve, érünk az Ipoly-folyó hidjá- hoz. Körülbelül 100—120 méteres kőhíd vezet át az Ipoly on s az Ipoly árterületén. Most az Ipoly kevés vizű, csendesen folydogál a medrében. A hídon menve, kétoldalt üde, zöld rét van. Ráülepedett az ökörnyál, s a rátüző napsugár vakítóan fényessé varázsolja. A kőhíd még a török hódoltság idejében épült. Az egyik oldalán — faluhelyen gyakran látott— kő szent van 1769-ből. A hidat elhagyva, érünk az igazi Ipolyságra. Kis város. Valamikor Kis- és Nagy-Hontinegye székhelye volt. Beérünk a főtérre, — most Masarylc-tér — az első, ami szemembe ötlik, a volt vármegyeháza. Hatalmas, egyemeletes épület, amilyent sokat látni nálunk az egyes megyeszékhelyeken. A főteret kisebb-nagyobb házak veszik körül, mindenütt üzletek, szép kirakatokkal. A volt vármegyeházzal szemben van a városka legnagyobb szállodája és kávéháza. A kávéházban a rendes vidéki kávéházi élet. Majd minden asztalnál kártyacsaták, alsós- és römipartik. Külön asztalnál a színészek, ez hoz egy kis élénkséget a kávéházba. Este cigányzene szórakoztatja a vendégeket. Érdekesen régi nótákkal. Visszatérve a volt vármegyeházára: az most a járásbíróság épülete. A bejárat felett ott ékeskedik Hontmegye címere: fél kar, a kézben kard. Ha az ember belép a kapun, baloldalt a falban egy már-, ványtáblát lát. Latin felírás övezi körül a vármegye márványba vésett címerét, alul felírás: »Ezen címer- kő Kis- és Nagy-Hontmegye kemencei székházát díszítette, az ősi idők kegyelete jeléül helyeztetett el az uj székházban. 1889.« Igen tágas lépcsőház vezet fel a vármegyeháza dísztermébe. Igen szép, hatalmas terem. Ma a színház helyisége, szép színpaddal, s körülbelül 700—800 férőhellyel. Az összes hivatal jelenleg a régi városházán van. A városháza előtt uj szobor áll. Cseh légionista. Szemlesütve áll a magas talpazatán, mintha szégyelne az emberek szemébe nézni. Ódonságával hamarosan feltűnik a kéttornyú templom. Gótikus építmény, még az árpádháziak idejéből való a főfrontja, a templom hajóját már a török hódoltság után építették. Egyáltalán igen sok emlék van itt a török hódoltság idejéből. A város teljesen magyar. Az üzletek cimtáb- 1 áj a magyar és cseh. Érdekes, a Bata cipőgyár fióküzletének bejárata fölött rádió hangszóró szól egész nap, s kizárólag a budapesti műsort hozza. Jól esik hallgatni. Egyáltalán minden magyar, magyar beszédet hallani mindenütt, csak vásárok és piacnapok alkalmával hangos az utca a tót nyelvtől. Bejönnek a környéki parasztok, s csak tótul beszélnek. Kedves epizódot irok le. Este rendszerint a kávéházban ülünk előadás után. Minden asztalnál társaság, van egy hosszú tiszti asztal. Itt szórakoznak a cseh tisztek. Iszogatnak s énekelgetnek. Szlovák és cseh nótákat. Ha vidám dalt énekelnek, akkor egymásra teszik karjaikat, összefonódva ide-oda himbálóznak. Egy alkalommal hozzánk ült egy kapitány, -— régi k. u. k. tiszt —- s igen kedvesen beszélgetett velünk, s egyszer csak — a bor hatása alatt — fel- állott, s azt mondja: »Igyunk az ezredem egészségére!« Ebben a pillanatban az ő asztaluktól feláll két tiszt, megfogják s a fülébe súgják: »hogy ne csináljon ilyeneket, mert ezek .(mi) soviniszta magyarok, tehát ne hozza őket (minket) kellemetlen helyzetbe.« A tiszt ezt megértette, s mintha semmi sem történt volna, újra leült s megint közömbös dolgokról beszélgetett. Más alkalommal az egyik asztalnál civilek ültek, tisztviselők, majd mind cseh, egy pár közülök magyar, köztük a »pan nacelnik«, a főbiró (a nevét majd közlöm, érdemes megjegyezni). Ez az ur a régi világból maradt itt. Vad magyar, csak azért hagyták meg, mert igen hozzáértő ember s nem tudják pótolni. Szóval ez a társaság mulat, a jókedve nagy, egymásután ürülnek a borosüvegek. Nótáznak, dalolnak szlovák nótákat. Csak az én emberem hallgat, s nagyokat iszik, s úgy néz maga elé. A gon- dalatai ki tudja, merre kóborolnak. S a többi nem kérdezi, mi baja, nem merik, mert mégis ő a legnagyobb ur köztük. S ahogy igy folyik a duhajkodás, egyszer csak magához inti a cigányt, s azt mondja: »Na, most a legszebb szlovák nótát húzd, — azt, hogy: Kondorosi csárda mellett!...« Mi megrökönyödtünk, megállt bennünk a vérkeringés, s a szemünkbe könny futott, hallgattuk az öreget és néztük, ahogy énekelt — és sirtunk. Ezt nem érzi senki, csak aki látta és hallotta. Ilyen emberek is vannak itt, a jó Isten adjon belőle sokat! Itt ritkán jutok magyar laphoz, — már pestihez. — Ide a napilapok közül a Magyar Hírlap jár s néha az Esti Kurír. A hetilapok közül a Színházi Élet és a Tolnai. Ezekből nem sokat tud az ember. Jártam Zselizen is. Kisebb mezőváros. Egy hercegi és grófi uradalom a határa, 14.000 hold. Jelenleg egy cukorgyár bérli. Fő érdekessége a templom. A régi Magyarország egyik legrégibb temploma. Még István király idejéből valók egyes részei. A belső falán 800 éves freskók vannak. Az oltár egy 900-ik évből származó római síremléken épült. Valami latin felírás van rajta, LCCCC. évszám. A török hódoltság után református templomot csináltak belőle, s akkor a freskókat bemázolták. Később újra
