Rákos Vidéke, 1931 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1931-04-12 / 15. szám
10. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ 15 szám. Harctéri emlékek. (Pvxemysi.) Irta: Nagy Ferenc. (Folytatás és vége.) A túlsó ötödik vágányon is befut egy vonat, de az ellenkező irányból. Ezek hazulról jönnek és most mennek még csak valahová. Dacolnak, fel vannak virágozva, lobogózva. Jókedvüek. Mikor mcg- állanak, átkiáltok hozzájuk, hogy hányasok? Vissza felelnek, hogy 32-esek, Pestről. Van közöttük olyan, aki megismert és a nevemet kiabálja. Nem szabad nekik leszáílni és rögtön mennek is tovább. Vagy tiz perc múlva befut egy másik vonat. Megáll az is. Az első kocsikból lengyel önkéntesek szállnak le, furcsa ruhájukban és sapkájukban. Ezek nem énekelnek, komolyak és hallgatagok. Elnézem őket, vannak közöttük 14 — 15 éves gyerekek, akiket még. nem soroztak be és öregek, akiket már nem soroztak be. Csak sétálnak a kocsik mellett, szótlanul. Ugyané vonat hátsó kocsijaiban azonban már rendes katonaság van, még pedig vadászok. Arrafelé megyek — és hallom, hogy magyarul beszélnek, ezek már vigabbak, mint a lengyel önkéntesek. Mig ott álldogálok, egy vadász önkéntes frejter ballag a vonat mellett. A mint közelebb jön, látom nagyon ismerős, jobban megnézem, akkor látom, hogy a Podmaniczky Pista barátom Szentmihályió'. ü még nem vett észre és nem is szó"ok hozzá. Mikor egész közel ért, megáll és rám néz, jól végig mustrál; azt mondja: Nem Nagy Feri? Énelmosoilygom magamat és azt mondom, de igen. Hozzám ugrik: átölel és összecLÓkol. Hátra lép, megnéz jói és azt mondja: — Hogy nézel ki, Feri? — Úgy, ahogy te, mondom neki. Aztán ezer és ezer féle kérdés, úgy, hogy alig győzök neki felelni. — Hogy kerülsz te ide? — Hát idehoztak. — Mit csinálsz itt? Azt, amit parancsolnak. Ö is olyan piszkos volt, mint én, ő sem borotválkozott, vagy négy napja. Megnézi ő is magát és azt mondja: — Bizony jól nézünk ki! — Bizony! Azt mondja jó kedvvel: Nézz meg jól, igy néz ki egy méltóságos önkéntes vadász frejter! Mire vissza míg ok néki: — Én meg úgy nézek ki, mint egy cimzetes gyalogos, a Mária Terézia 32. gyalogos csibész ezredből. Elneveti magát. — Hát kell ez nekünk Feri? Mondom: — Hát kell? Minden második szava jókedv, csodálkozás és az, hogy »Mi hogy nézünk ki«. Ö vigasztal, nem én, pedig nekem kellene ót. Megkérdem tő’e, hová mentek? Azt mondja Lembergbe. Megmondjam neki, vagy nem a rossz hirt, hogy ott már az oroszok vannak? Jó barátom, hát még kell mondani. F é 1 re intem és megsúgom neki: Kedves Pista, ti nem Lembergbe mentek, mert Lemberg az éjjel elesett és ott most az orosz az ur. Ő elkomolyodik egy pillanatra, de aztán mégis elmosolyogja magát. Elmondtam neki, hogy az éjjel kaptuk a hirt, de ne szóljon a többieknek. Körülnéz és látom, keres valamit. Megkérdezem tőle: — Mit keresel? Azt mondja: — Hol lehet itt egy jó íröccsöt inni? Mondom neki: — Ne fröccsölj most, mert lekésel a vonatról és itt maradsz. Azt feleli rá: —- A háborút nélkülem is folytathatják, nemén csináltam. Na de azért nem hagyom el se baj társaimat, se nem hagyom a hazámat! — Ejnye, várj csak, van a kocsiban egy kis konyakom, azt elhozom. — Nem bánom. Elrohan a Pista és vissza jön kezében a konyakos üveggel, amiben nem sok van már. A mi van, azt megfelezzük. Megittűk. —. A hogy mi kinézünk, mondja, de jó volna most a Soltinál egy fröccs. Pista, akarsz-e valamit haza Írni? Én itt feladom. — Igen. —-Na itt van egy tábori postalap, irj haza. Neki dűl a vasúti kocsi oldalának, gondolkozik egy kicsit, aztán gyorsan szalad a plajbász a papiron. Gyorsan, mert katonamódra meg is nyálazta. Megint szól: Hát kellett ez nekünk? Ahogy mi kinézünk? Mosolyog. Ez Pista, akinek a jó kedvét még a háború sem vette el. Ö nem törődik Lemberggel, oroszokkal, csak megy a kötelessége utján. Készülődnek, beszállás, összeölelkezünk, nem tudjuk, látjuk-e még egymást, megcsókoljuk egymás borostás arcát, hátra lépünk egymástó' egy lépésre, szalutálunk egymásnak, mert most katonák vagyunk és nem a Soltiéknál búcsúzunk egymás ók Már mozgásban van a vonat, mikor Pista felugrik és visszakiált a kocsiajtóból: —- Feri, ha haza mégy, csókoltatom a méltóságos mamámat. (A szemében könny csillogott.) — Jól van. Ezt az üzenetet azonban én csak négy év múlva adhattam volna át; de a levelezőlap, az megjött haza, a mint később elmondta... »A hogy mi kinéztünk akkor« ... Szegény Pista barátunknak ez a mondása, de sokat a fülembe csengett és cseng most is. Sohasem mulasztotta el, hogy meg ne jegyezze, valahányszor találkozunk, úgy késő este, mikor néha lefekvés után is eszébe jutottam, s átszaladt Ivele- csényihez, háló ingben, felöltőben, papucsban, a kis piros sapkával a fején, egy kis diskurzusra. — Tudod, Feri, nem szóltam otthon, csak át- . lógtam, hogy beszélgessünk egy kicsit a viszontagságos napjainkról. Hát beszélgettünk. A jó mama azt hitte, hogy az ő méltóságosan is bohém fia alszik. Ilyenkor mindig azzal a találkozással kezdtük a visszaemlékezéseket. Elmondta mindig egypárszor: Emlékszel, Feri, »hogy néztünk ki mi akkor«? Igen, Pistám, szegény, korán elköltözött _,ó barátom! Emlékszem... Pianinót keresek megvételre. Kiencdits G\uia, Községháza.
