Rákos Vidéke, 1930 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1930-03-02 / 9. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ 9 szám. befolyó jövedelem az épület amortizációja és jókar- bantartására elég alapot nyújt a jelenben, de még jobban a jövőben. Ilyen módon volna elérhető az, hogy óvatos és tervszerű előrelátással a város jelentős középülettel gyarapodnék, de gyarapodnék anyagi jólétben a város munkássága is, mert az építéshez felhasznált összeg mégis csak e város vérkeringését hozná élénkebb mozgásba. Mert a munkaalkalom teremtése, meg a szociális jólét egymást kiegészítő fogalmak. így fogom fel és igy képzelem el a várositásban rejlő nagy előnyt és azért voltam, vagyok és leszek a várositás mellett, mert szilárd hitem a haladás és boldogulás egyedüli biztos útja. És nem kell ehhez semmi más, mint egymás megértése, megbecsülése, az egymást megértő kölcsönös bizalom és szeretet. E jegyben bocsátom útjára e szerény sorokat, és ha a várositás ügyét nem is, hanem hiszem, hogy a kölcsönös megértés és megbecsülés útját egy paránnyal sikerült előmozditani. Nekem pedig ez elég. Rendüleilenül ? Irta: Bálint György. A, múltkor írtam cikket, hogy értsük meg egymást magyarok. És egy szomorú, de megtörtént esemény újra a kezembe adta a tollat. Nem a »térítő« beszél most belőlem, mert az igazságot csak a szeretet hangján lehet a szívbe vinni, hanem felsír bennem a magyar önérzetében megtaposott, a hazáját szerető, érte gyönge életét is feláldozni kész férfinak a keserűsége! Igen. Panaszkodunk, hogy nyomorgunk, panaszkodunk, hogy nincs magyar ipar és a magyar árunak nincs másutt becse — és ... és... ugyanakkor idehaza egyesek megfulladnak a zsírjukban és nekünk magunknak sem kell a magyar áru, mert jobb az »angol szövet«,' jobb a »német bicska«, jobb a »Faber« ceruza a magyarénál... Vannak bajok... Sok... és sok helyen... De ezt csak bevezetésül mondtam el. Minden őszinte magyarnak feldobog a szive, ha magyar dicsőségről olvas, ha hallja, hogy itt vagy ott a magyar cserkészek, a magyar kiállítást rendezők, a magyar irók stb. diadalt arattak. Igen. Könnyes szemmel olvastuk a nyáron a londoni cser- kész-jambore híreit, mert ott az idegenek észrevették, hogy a magyar is ember; az is tud valamit. Sirtunk örömünkben, amikor az angol trón várományosa kitüntetőleg nyilatkozott rólunk, mert tudtuk, hogy egy reménycsillag gyűlt ki ezzel is a sötét magyar égen. Amikor Bethlen gróf Hágában elkeseredett harcokat vívott a magyar jövőért, — szivszorongva JLestük a hirekfäts . . . »És sirtunk, amikor láttuk, hogy még most se lehetett egészen áttörni a »megtévesztések fátyolát«, mert néhány jószándóku politikuson fut és leánykaruhák, télikabátok óriási választékban SZÉKELY JENŐNÉL Budapest, IV, Petőfi Sándor-u, 9. kivül még mindig a »barbár« Magyarországról, a régi »magyar önkényről« beszéltek. Sirtunk — mondom — és összeszoritottuk az öklünket, harapdáltuk a nyelvünket tehetetlenségünkben, mert láttuk a nagy-nagy igazságot, hogy: »A nagy világon e kivül nincsen számunkra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, itt élni-élni, halni kell.« És ezek után azt várná az ember, hogy minden józaneszü magyar észbe kap és testvérkezet nyújt a másiknak. Igen. Testvérkezet, akkor is, ha nem állanak mindenben egy nézeten. Hiszen az, igazságnak sohasem erőszak, hanem a szeretet a fegyvere! Igen. Azt hittem, hogy végeszakad a »debreceni« kirohanásoknak és mindenki az életével, példájával fog a másikra hatni s önzetlenül, egész szívvel dolgozik mindenért, ami magyar! De nem úgy történt! Most, amikor az egész világ figyelme, a francia, angol, német, olasz ember tekintete is egy dics- glóriás magyar királyi herceg képére irányul, amikor külföldön is hatalmas megmozdulások történnek, hogy ennek a »magyar hercegnek« 900 éves jubileumába belekapcsolódjanak; most, amikor az ország, a kormány is mindent megtesz, hogy az ország kitegyen magáért, — most akadt egy »idegen szellemű« e mb e r, aki a szentimrés levelező-lapot kivette egy kisgyermek kezéből és széttépte. Ha gyerek tette volna, megfenyítettem volna; ha tudatlan tette volna, lesajnáltam volna; ha kommunista tette volna, lecsukattam volna, de... de... olyan valaki tette, akit nem tudok besorozni az egyik listába sem. A jóvátétel elintézését a felsőbb hatóságra bizzuk. Én csak az ajkam harapdálom s az öklömet szorongatom, mert valahogy nagyon a magyar szivembe vágott ez, hogy még vannak magyarok, akiknek nem kell a liliomos tisztaság mintaképe; akiknek nem kell az Árpád-házi magyar kir. herceg Imre, mert az homlokán dics glóriát visel: a harcias, az önzetlen, a liliomtiszta férfiak, az üdvözöltek, a győzelmes harcot vivók babérkoszorúját: a »szentét.« Az ilyen hazaszeretetben a »rendületlen« szót seholsem találom. ■5ÉI5- HÍREK »s||sKihallgatás . . , Villamfényözönben, gyertyák lángja között, tömjénfüst ködén át, aranyos ruhás pap kezében megcsillan a szentségtartó aranycsillogása ... Az Ur fogad . . . Az élet ekéjétől barázdás homloku édesapák, bánatos arcú édesanyák, botorkáló öreganyókák; tüzesszemü fiuk; bájos leánykák sietnek a templom, felé. Van mondanivalója mindegyiknek. Az egyik az életuton kifáradt karjait pihenteti Krisztus karjában; a másik a könnyeit sirja bele Krisztus kezébe; az öregányóka szeme a partot látó hajós nyugalmával nézi az oltárt. Az ifjú pedig szivének titkát suttogja el a szebb jövőt szövő isteni művész előtt. Mindenki beszél, mindenki kér, — csak a Mester hallgat . . . hol bánatosan, . . . hol mosolyogva, de mindig megértőén, szeretetet szórva. Én is térdre hullok. Rám néz a Méster . . . Körülöttem zajong az élet. A kereszt megtaposva. Az összetört, összetépett trianoni magyar hon-
