Rákos Vidéke, 1930 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1930-10-26 / 43. szám
XXX. évfolyam. Rákosszentmihály, 1930. vasárnap, október 26. 43. szánt. RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. TELEFON: Rákosszentmihály 31. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Postatakarékpénztári csekkszámla: 647. sz Képeit a háború utáni Európáról. Irta: PillKOViCh JÚZSGÍ ÜV. Az emberi tudásvágy soha nem nyugvó, soha be nem fejezhető tevékenység. Tudásunk körének kibővítése állandóan nyugtalanít. Ha másként nem lehet, fantáziánk indul el az elképzelések határnélküli birodalmában. Gyermekkorunkban a tündérmesék érkezését várjuk. Ezért feszíti a végsőkig érdeklődésünket egy- egy Verne regény. A messze, ismeretlen világ .meg- kivánása, s vágyakozás minden után, ami ködös ismeretlenségben rejtőzik, örökkön élő emberi tulajdonságunk. A tudásvágy mozgatója minden magasabbrendü cselekedetünknek. Vágyunk megismerni mindent! És ezért van az, hogy érdekelnek, tőlünk messze élő emberek dolgai, életviszonyai és környezete. Boldogabb emberek laknak-e a határokon túl. vagy talán több a keserű könnyük, mint nekünk? Ezer és ezer ilyen kérdés vetődik fel, mert azt hisszük, hogy tudásunk, látókörünk kiszélesítésével egyenlő arányban nő boldogságunk is. Csoda-e tehát az, hogy az utazás érdeklődésünknek mindig a központjában állott? Utazni... utazni... ismeretlen vidékekre, ismeretlen emberek közé, — a nyugalmunkat, a kiegyensúlyozott érzéseinket megháborgató fogalmak közé tartozott mindig. Alig múltak el az első, szomorú, háború utáni esztendők, újra adódtak lehetőségek arra, hogy az ország határait elhagyhassuk. Utazásaimat én is 1923-ban kezdettem meg, hogy ma már elmondhassam, hogy Európa valamennyi számottevő országát . bejártam, megismertem. Élményeim, tapasztalataim nagy harcot vívnak bennem és én alig tudom rendezni őket. A fegyelmet megtartani szinte lehetetlen, mert amikor a szicíliai partok narancsligeteit látom magam előtt, ugyanakkor eléhem állanak a norvég fjordok éjféli napsütései a romsdali Alpok gleccser-mezőinek csillogásában. S ha a Sarmata síkság ákácerdeire gondolok, még ezerszerte több jogot követelnek a svájci, mindenkire áhitatot parancsoló természet-csodák. S igy, érzem, hogy nem tudok ura lenni emlékeimnek, s ezért csak néhány országra óhajtom összeszoritani gondolataimat, s ezekből csak pár képet a t. olvasó elé vetíteni. Franciaországot, Angliát, Olasz- és Németországot választottam ki arra, hogy egyéni benyomásaimról őszinte képet adjak. Bárhol #is jártam ezekben az országokban, szembeötlőek voltak azok a nagy és minden társadalmi rétegre kiható, átterjedő agrár megmozdulások, melyek nálunk sem ismeretlenek. De ez a világháború utáni idők természetes következménye is. Minden ország lerongyolódott, elszegényedett — ez vonatkozik az u. n. győző államokra is! — és nagy nyomorában nem maradt egyebe a termő földjénél. így ezeknek az államoknak kultúráját vizs- gálgatva, a háború utáni időkben nagy visszaesést tapasztalunk. A gazdasági problémák kerültek előtérbe mindenütt, az életnek, a mindennapi életnek ezer nyomorúsága, melyektől igazán csak akkor menekülünk, ha elmélyedünk ezeknek az országoknak régi, komoly kultúrájában. De lássuk őket közelebbről! Franciaország. A szellemi élet legmagasabb fokára a francia nemzet emelkedett, s igy ott találunk meg minden felfokozott szellemi igénykielégitést is. Mivel pedig a lélek nem ismer korlátokat, természetszerűleg ebben az országban robbant ki, s vált eleven cselekedetté a szabadság gondolata. »Vivre libre ou mourir«, »szabadon élni vagy meghalni!«, ez a franciák jelmondata. Ez a gondolat hatja át egész Franciaországot, legfőképen azonban Párisi. Párisi... Valami varázsos erők lépnek fel bennem e név hallatára. Ha valami rendkívülien kedvesre, nagyszerűre, szépre és különösre akarunk gondolni, akkor Párisi rendeljük lelki szemeink elé. Nekem is régi, gimnázistakori vágyam volt Párisi látni. És ezt a városkolosszust végre sikerült szemtől- szembe látni s hónapokig benne, a hatása alatt élni. Parist sem hagyta nyom nélkül dacolni az idővel a nagy világégés. Ezt vettem észre az első napokban, s hitemben később csak megerősödtem. A párisi utcákon hömpölygő milliók sietésében ezért nem találjuk meg a megelégedett élet jeleit, inkább a gondokkal küzdő ember nagy erőfeszítéseit. A villamosokon, a föld alatt, s a föld fölött egyaránt, az ideges tolongás talán még kegyetlenebb, mint a mi fővárosunkban. A párisi boulevardok élete egy fokkal sem kü- lömb, mint a mi Rákóczi-utunké, csakhogy a mi kávéházaink tisztábbak, Ízlésesebbek, üzleteink pedig nem oly szemérmetlenül tolakodó,ak. Az utcatestek mentén terpeszkedő bazárok visszataszitóak. Párishan a tömeghullámzás velünk van mindenütt, akár a boulevardokon járunk, vagy a Tuilleriák csodás kertjében, vagy ha az álomszerű Champs- Elyséere megyünk. Mindenütt emberek, autók, tülkölés, lárma, idegesség. A szajnaparti sétány sem nyújt menedéket. A terebélyes platánok alatt könyvvásár folyik, mely sokszor a járdáról is lesöpri az embert. Lapunk mai száma 12 oldal. ~^g
