Rákos Vidéke, 1930 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1930-08-31 / 35. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 35 szám. mos, aihány hurt ütő get, ahány zabszem Árvában, fapapucs Tolnában, akó bor Zalában, bocskorszij Somogybán, Baranyában lúd, tagosítás után gyalogút, Óbudán zsidógyerek, Becsben köcsögkalap és frakk, Balatonban fogas, Dunában kecsege, e?esz alatt fecske, — az Ur Isten — mondjuk! — Pillér Gyurka állatorvos urat addig éltesse!...« A nótáját bár ma már »kórusban« fújják a mindinkább fiatal, fiatalabb, mókás cimborák ott a vadgesztenyefás. kuglizó egyik-egyik sikerültebb, vidámább estjén, hogy azután következetesein tovább hallgasson, mélybugásu hangon szintén mindig el- énekli Stoffer Gyula: Matrózok fel a hajó tetejére, Matrózok! Az ég vigyáz reád! Hurrá, hurrá, hangzik ékesen, Hurrá, hurrá, a fedélzeten. Hullámzó habjain dereng a déli szél... Hurrá __hurrá ... hurrá!... Va lahogy igy hangzik ez a tenger viharjaként riadozó öreges, szárazföldi tengerész nóta... Váljon, honnét, mikor szerezte?... Eltűnődöm... Majd látom a kedves öreget, amikor a vásári tömegből egész fejjel kiemelkedve, halkan, kedves szóval, egyenletes léptekkel intézi és járja a máskor oly’ zsivalyos, de a hatalmas öreg ur körül mindig gyermekmódon el- csittuló kofasort... Vágóhidi barátságos hajlékánál meg a Szilas-patak vizéből fehéren felsorjázó ludak, kacsák tipegik, sápogják körül a kedves öreg gazdát ... Talán mosolyog is — szép naplementéken — a gyönyörű magyar tájon?... A jól végzett munkás!- élet után egyszer majd — adja Isten, mennél később! — ő, a kedves Stofi-bátyánk is ebben a szép, virágos magyar földben fog elpihenni... Hogy, el is múlnak az idők!... Stoffer Gyula élte még azt a kort, mikor a Szilas-patak habjaiból duruzsoló vízimalmok lapátkerekei pergették, ömlesztették napsütésen a ragyogó gyöngyszem áradatot e boldog tájra. A boldogság, békesség, szerény elé- gültség, a testvéri szeretet illatos, édes, éltető lisztjét őrölték akkor azok a kis magyar vizimalmok1. Mindenkinek mindennapra jutott legalább egy karéj - kenyér. A tapasztalt, fehér öregeknek, mint minden nemes fajnál, több, nagyobb volt a becsületök. A gyermek nem akarta felfalni, nem szokta volt csúfolni, gyalázni szülőjét az ifjabb nemzedék jussán, a bibliás hosszú életkor és a Napfényből a sok ragyogó sugár ezért is jutott Nektek osztályrészül kedves öreg Stoffer bátyám. Zenei Trianon. Mottó: Jöjj oda, hol dalolnak, édes kincsem. Gonosz embereknek egy dala sincsen 1 Zűrzavar. Forradalom. Néger okkupáció. Sürgős határkiigazitások szüksége a magyar zene megszállt berkeiben. Testvérharcok és hamis jelszavak. A háború után sok hívatlan vendég között bejött a dzsesszbend. Mint valami részeg kommunista terror-csapat, nagydobbal és gyilkos hangszerszámokkal jött és »minden a miénk« üvöltéssel elfoglalta a magy ar muzsika minden f edezékét. Jött bőgve, sikoltva, dörömbölve, őrült kakofóniákban, sánta ritmusokban és az emberek mentek utána, mint a hamelni patkányfogó után, különböző elnevezésű vitustáncokat táncolva, szeméremsértő mozdulatokkal és lábficamitó akrobata mutatványok kíséretében. És azóta sem tudunk ettől a járványtól megszabadulni. Nagyképü intellektuellek, akik a magyar muzsikát lebecsülik, mert az »nem kulturfülnek való, nem komoly zene«, — ennek a néger áfiumnak szó nélkül bedőltek. A dzsesszbend, az persze kulturfül- nek való... Egy-egy gyenge tiltakozás, egy-egy tréfás vagy komoly újságcikk, egy-egy ártatlan püspöki pásztorlevél csak olaj volt a tűzre. Nevetve üvölt az őrültek kara: »csak azért is dzsesszbend!« Pedig hát értsük meg már valahára, hogy miről is van voltaképpen szó. •Sokan azt hiszik, hogy a dzsesszbend elleni mozgalom egyszerűen a cigányzenészek kenyérkérdése. Pedig ez csak egy csekélyebb jelentőségű része a dolognak. Elvégre a jó cigány megtanulja a dzsessz-nótát is, sőt még dobol is hozzá, ha kell. Hiszen már cigány dzsesszbend is működik az egyik kávéházban. Mások szerint a dzsesszbend ügye kizárólag rendészeti kérdés. Tegyenek hangfogót a lármás hangszerekre, hogy ne legyen csendháboritás; és táncoljanak illedelmesen, hogy ne sértsék a közerkölcsöket. Ez is tévedés. Nem az a fontos, hogy szordino mellett ficamitják-e ki a lábukat az emberek. Ami pedig az erkölcsöket illeti: hát hiszen dzsesszbend nélkül is lehet iUetlenkedjni. Olyan vélemény is van, amely szerint a dzsessz- láz nem egyéb, mint veszedelmes tömegpszihózis, háborús idegbaj, amellyel az orvosi tudománynak kell megküzdenie. Ez is egyoldalú beállítás, bár szintén lehet benne valami igazság. Ismét mások úgy találják, hogy a dzsessz-mu- zsika főleg a magyar szerzők érdekeit sérti, amennyiben elzárja előttük az érvényesülés lehetőségét. Ez is igaz, — bár ismerünk magyar szerzőket, akik egyszerűen átnyergeltek a dzsessz-stílusra és csak úgy ontják a bevált receptre készült utánzatokat. Sokkal közelebb járnak az igazsághoz azok, akik a magyar nép egészséges Ízlését féltik a zenei mé'- telytől, amikor látják, hogy a falusi magyar is dzsessz-nótára táncol és hajnalban már az eget sem nagybőgőnek, hanem nagydobnak nézi. De még ez sem olyan végzetes szerencsétlenség. Hanem vegyük már észre, uraim és hölgyeim, zenészek és táncosok, művészek és dilettánsok, zenetudósok és naturalisták, professzionisták és alkalmi hangászok, népség, katonaság, válogatott cigány- legények, bus trianoni magyarok mindnyájan vegyük észre valahára, hogy a dzsesszbend által kiszorított magyar zene egyik legsajátabb nemzeti kincsünk, amelyet nem vehet el tőlünk senki, ha csak mi magunk le nem mondunk róla. De ha mi magunk nem ápoljuk, nem gondozzuk, hanem elhanyagoljuk, lenézzük, elfeledjük a »modem« dzsessz-őrület ked véért, — akkor nincs az a lord Rothermere, aki vissza tudná nekünk szerezni. Akkor már ez a kincs csak a múlté, — egy korhadt sírkereszt a magyar kultúra történelmében. Ezért kell a dzsesszbend offenziváját mindenáron visszaszorítanunk az ő méltó területére: a hóbortos furcsaságok panoptikumába. Mert hiszen nem a teljes kiirtás a cél, csupán — hogy úgy mondjuk — az ártalmatlanná tevés. Megmaradhat a dzsesszbend, mint kuriózum, mint érdekes exotikum s mint ilyennek van is bizonyos létjogosultsága; de nem a maj- gyar zene létének és fejlődésének rovására. Vissza kell tehát hóditanunk a teret a magyar zene, a magyar dal, a magyar tánc számára. De hogyan történjék ez? Amint láttuk, a dzsesszbend elleni tiltakozásiok,
