Rákos Vidéke, 1925 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1925-08-30 / 35. szám
XXV. évfolyam. Rákös£2entmlhály, Í925. vasárnap, augusztus 30. 35. szám. RÁKOS VIDÉKÉ TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szeri'eeztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 120000. K Fél évre: . . 60000. „ Negyed évre: 30000. „ Egyes szánt ára 3000 korona Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Madarakról, — embereknek. Irta: M. I. Virágágyások füves keretkoszoruját nyírtam, aztán rivittem a rendre hullott, finom, puha, illatos füvet a tavicsbánya szélére, hogy megörüljenek neki — a tecskék, a szegény emberek tehénkéi, a más állatjai. Mindig örülnek, ha kiviszem nekik azt a ropogós, lelyemszálas füvet. Aztán, — úgy gondolnám — az a nás valaki is örül a bő tejelésnek, a habos, fehér recsketejnek. Kettős öröm; nem, — hármas, mert örülök, hogy amazok: a kecskék, meg az a más örüllek. Kivittem hát, most is kivittem azt a kövér, kecskeiny ;9iklandó, pompásan zöld, füves eledelt, hogy újra 3rül|ek a más örömének (vagy az is önzés ?) de jaj,..: íz egyszer nem örültem, nem örülhettem 1 ... Vészes, kétségbeesett, siró csipogó kiáltás tört fel Hozzám a bánya fenekéről, onnan, a tavacskának csúfolt pocsolya partjáról. Szivettépö hangok őrvénylettek fel Hozzám. Fájdalom, kétségbeesés, könyörgés éleződött ki ibból a különös kiáltásból, — meg kellett értenem, fel «ellett ismernem. A pocsolya-tavacska partján négy, 12—13 éves iucska dugta össze a fejét, alig hallható tanakodással. Talán észrevették, mert közeledésemre különváltak. Hárman nyugatnak, — a templom irányába — igye- íeztek, egyikük meg keletnek, majdnem felém. Módját »jtettem, hogy csak felém jöhessen. Jött... de közele- jett vele a siró kiáltás is! ... Kagylóvá formált tenyeréből kétségbeesett madársirás hallatszott, összeroncsolt madárfej látszott. Szegény madár!... hogy védekezett, Hogy sirt, hogy vonaglott! ... És megállapítottam, hogy az a szegény madár egy messze délvidékről ide, hozzánk visszavándorolt sárgarigó (oriolus galbula L.) idei, anyányi fiókája... és megtudtam attól a III. oszt. polgárista fiútól, hogy nem 5, — oh, nem ő — hanem valamelyik társa a másik három fiú közül, lőtte ki csúzlijával a fia-sárgarigó jobb szemét és roncsolta össze a fejét! ... . Oktató beszélgetésünket a fiúval, nem irom le. Megígérte, hogy beszámol beszélgetésünkről a többi fiúnak is, a társainak, akik — ahogy megfigyeltem — súlyosan vergődő lelkiismerettel sompolyogtak.el az imént, arra a K. utca felé. Talán elmondja, ügy látszott, sikerült a szivéhez, a leikéhez férkőznöm. Eiérzékenyüít, amikor megértettem vele, hogy azt a szegény, ártatlan, szép éneklő madaratamott az oktalan másik fiú miatt — meg kell ölnünk. Hogy ne vergődjék, hogyané szenvedjen tovább, mert hiszen gyógyíthatatlan. És megöltem. Emberségesen, ornithologusok módján, pillanatok alatt. Szenvedéseitől váltottam meg. S miközben most már mozdulatlanul feküdt meg tenyeremen, megigazítottuk még (ezt már együtt végeztük) elrendeztük szépséges, aranysárga, zöldes tollruháját, aztán visszaadtam a ma- gábaszállt fiúcskának, mert megígérte (vájjon megtartja-e Ígéretét?), hogy a madarat odaadja a tanítójának, kitö- metés végett, az iskola részére. Némán, gondolatokba merülve váltunk el. Gondolkozhatott az a kis, diákember is. Azokból a gondolatokból, még néhány sort: Éneklő madaraink egyik legszebbje, a tilinkós, a fuvolás sárgarigó, tengereken tuliól visszatért hozzánk, hogy fészkeit rakjon ebben a sokvirágos, gazdag-lombos kertvárosban; hogy isteni rendeltetésre sokasodjék szaporodjék ; hogy saját madárboldogságától felhevülten, csodás hangjával embereket andalítson, gyönyörködtessen; hogy madár igyekezettel hasznot hajtson, kertgazdaságos hasznot. Megjött, fészkelt, költött, nevelt, hasznot hajtott és ujjongva énekelt. Nekünk hajtott hasznot, nekünk tilin- kózott bennünket embereket gyönyörködtetett és aztán — elvette jutalmát, az ember háláját: egy emkerke nyomorultul elpusziitoita a fiókáját!... Mi ez ? ... Kulturszégyen! — Kit terhel ? ... Azt a 12—13 éves gyerekembert ? ... Vigyázzunk, Ne hamarkodjuk el a feleletet!... Az emberrel vele születik valami,... valamilyen visszaütés, valamilyen bensőséges, ösztönös készség a létfentartásra, az önvédelemre. Ha ez az ősösztönös készség — melyből főleg a fiú gyereknek rendszerint bőven jut — amazokban: a léifentartásban és önvédelemben, — szükségesség hiján — nem nyilvánulhat meg, vagy legaláöb is nem merülhet ki, — támadásba csap át. A fentiek szerint megmagyarázható, megokolható, de a célkitűzésben teljesen alátamaszthatatlan támadásba, mert az az ős ösztönösség, az az instinktus, egyszerűen nem ismer célkitűzést. Ebben a tudat alatti, támadó ős ösztönösségben rejlik a gyerek-emberek (főleg fiuk) közismert „kegyetlensége.“ Kötetekre való példa telnék ebből a tévesen kegyetlenségnek nevezett ős ösztönösségből. Ha elfogadjuk ezt a felismerést; ha magunkévá tesszük ezt az ok és okozati tisztánlátást és kiegészítjük azzal, hogy annak az ösztönösségnek egyetlen ellenszere az oktatás, a felvilágosítás, a hatnitudas a gyermek szivére és értelmére (e kettős hatás biztosítja a lelki művelést) röviden: a jól irányított nevelés, — már is eljutottunk önmagunkhoz: a szülőkhöz, a tanítókhoz. Nem tételezhetem fel, — mert az ellenkezőjéről győződtem meg — hogy tanítóink a madárvédelmi oktatás terén, mulasztással volnának vádolhatók. De, — megjött a vakáció!... A szabadság érzete — gyerekembereknél — termő talaja a tanév folyamán ugy-ahogy megfékezett instiktus — erjedésnek, tehát — a szülőkön a sor. Jó szülők! . . , Értessük meg gyermekeinkkel, véssük a szivükbe, olvasszuk a lelkűkbe, — hiszen a szivük is, a lelkűk is fogékony — hogy az éneklő madár a természet disze, a kertgazdaság őre, jószivü emberek gyönyörűsége, az éneklő madár Isten áldása 1 Jó emberek! . . . Védjük meg hasznos, éneklő madarainkat fiaink ellen — fiainknak! ____ Up nnlt mai siána 8 oldal.
