Rákos Vidéke, 1923 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1923-04-22 / 16. szám
XXIII. évfolyam. Rákosszentmihály, 1923. vasárnap, április 22. 16. szám RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS rAkosszentmihályi és rákosvidéki egyesület és testület hivatalos lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 2000.— K Fél évre: . . 1000.— „ Negyedévre: 500.— „ Egyes szám ára 50 korona. Hirdetéseket (elvesz a kiadóhivatal. Munka és fizetség. Megható hirt olvastunk a „Rákos Vidéke“ egyik utóbbi számában. A plébánosunkat avval lepték meg a jólelkü hívek, hogy felásták a kertjét. Teremjen a föld az apostoli szerénységü lelkipásztor számára, hiszen szűkös jövedelméből úgy sem tudná a drága munkabért megfizetni, hogy földecskéjét a maga erejéből gyümölcsözővé tehesse. A cikk, amely ezt a hirt tartalmazta „Munka és szeretet“ címen szép gondolatokkal telt elmélkedést fűzött hozzá és sok visszhangot keltett a fogékonyabb lelkekben. Munka és szeretett! Milyen ideális, eszményi kapcsolat! Milyen boldog világ lenne az, ahol az emberek szeretnék a munkát és jó szívvel lennének egymáshoz. A teljes boldogság főalapja valóban a szeretet és a munka, amely nélkül élni nem lehet, s amelyekkel az életet széppé lehet varázsolni! Azonban, sajnos, cudar, sanyarusággal, bajokkal, gondokkal, gyűlölködéssel, önzéssel, kapzsisággal, gonosz bűnökkel telitett, keserves életet élünk, ha egyáltalán életnek lehet ezt a napról-napra való, siralomházi tengődést nevezni. Jelenünkben minden van, csak éppen munka és szeretet a legkevesebb. Se nem szeretik egymást az emberek, se nem akarnak dolgozni. Egymást se szeretik, meg a munkát se szeretik, igy hát boldogulnunk se lehet és a reményét se lelhetjük annak, hogy valaha ebből a ránk- zuditott nyomorúságos állapotból kivergödhessünk. Pedig, hajh, de tovább juthatnánk, ha csupa tiszta- lelkű, jóakaratu, becsületes, igazszivü ember folytatná itt a sors csapásaival az élethalál küzdelmet! Az a kedves kis történet, a plébános kertjéről szóló, üdítő oázis, de mégis csak olyariféle, mint egyetlen igaz gyöngyszem a rongyos ember títött- kopott gúnyáján. Gyönyörködni lehet benne, de vele takaródzni nem; se nem fedi be a meztelen testet, se nem védi meg a hidegtől. Szép kis példázat, akár iskolakönyvben is helyénvaló erkölcsös mesécske, de valami sokra nem jutunk vele. Sivár prózában valahogy úgy fejezhetném ki a gondolatomat, hogy a mai körülmények között — bár kevesbbé megható de mindenesetre célravezetőbb praktikus változata lenne a kegyes történetnek az, ha- például a derék és buzgó plébánosnak nem ásná fel a kertjét ingyen néhány önfeláldozó, kegyeslelkü ember, hanem meg- fizetnék a munkálkodását olyan mértékben, hogy meg is élhessen és el is végeztethesse a háza- táján a szükséges munkálatokat. Vagyis nem szorulna könyörületes alamizsnára, (bocsánat, ha túlságosan erős ez a kifejezés, de magyarán ki akarom fejezni a gondolatomat) hanem megélne a becsületes és általánosan elismert buzgó munkája után. Az egyház- községnek pedig minden egyes tagja dolgoznék olyan szeretettel és becsülettel, hogy a keresetéből juthasson elegendő az egyház számára is s igy eltarthassa gond nélkül a papját, aki viszont ő érette dolgozik. Feltéve természetesen, hogy az emberek munkáját megfelelően meg is fizetnék, mert hiszen enélkül céltalan a munka és hiábavaló minden erőfeszítés. Most pedig helyen vagyunk. A pap példáját én is csak példázatul alkalmaztam. Általánosságban: dolgozzék mindenki, szeresse a munkát, de a munkát fizessék is meg. Még pedig nemcsak a testi és ipari munkát, hanem a nálunk mindenkor, most pedig még inkább háttérbe szorított, kiaknázott, de meg nem fizetett szellemi munkát is. Ne legyen a nemzet gerincét alkotó, legértékesebb és hazafiság és Ielkitu^ lajdonok szerint is legbecsesebb rétege a közönségnek rabszolgasorsra Ítélt nyomorgó áldozat és minden szerencsétlenségünk súlyát ne rakják ennek az egy rétegnek a vállára. Ne történhessék olyasmi, hogy a mesterinasok oktatásáért ötven korona óradijat szab meg az állam a tanítónak, mikor az oktatott mesterinas sokkal többet keres órabér fejében. Ne mondja senki, hogy a nemzeti katasztrófánk miatt nincs miből fizetni a tisztviselőt, papot, tanárt, tanitót, stb. Kell hogy legyen mód erre is, csakhogy mináíunk még a hajdani bőség napjaiban se fizették a szellemi munkást. A hivatalnok gyakornok és díjtalan segédfogalmazó korában csinálta azokat az adósságokat, a melyek élete végéig fojtogatták és kálváriává tették az egész pályafutását. A tanitót negyven-ötven évvel ezelőtt nevezték el Éhös Péternek. A főváros huszonöt esztendővel ezelőtt határozta el egyszer, hogy az érettségizett ifjakat nem 1 frt. 50 kr. hanem 1 frt. 20 kr. napidijjal alkalmazza kezdetben dijnokul, más hivatalban pedig forinttal, sőt nyolcvan krajcárral vették fel. Nem csak háborús gond a magyar intelligencia nyomorúságának kérdése, régi betegség ez, mely a mostani viszonyok között csak niegnövekedett romboló, pusztitó hatásában. Igen, munka kell ebben az országban, hogy kibontakozásról álmodozhassunk. Munka, odaadás, fegyelem, erős akarat, sőt — igen, Lapunk mai izáma 8 oldal*
