Rákos Vidéke, 1921 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1921-10-02 / 40. szám
TÄSSIOUVI, Kft£iGAZGATÁ3I É3 közgazdasági HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 12Ö.~ K. Fái évre: . . 60.— M Negyedévre: 30.— ,, Egyes szám ára 3 korona. Hirdetéseket-felvesz a kiadóhivatal. flmi mindenkinek fáj. Az egyszeri czigányt besorozták katonának. A rek- [ rutaság szomorú heteiben arra kérte az Írástudó káplárt, hogy írjon levelet az édesanyjának. Mikor aztán a káplár belemártotta a pennát a tintába s várta, hogy diktálja neki a szöveget, nagy keservében igy szólt a boldogialan czigány: — írja csak azt, káplár uram, hogy: „jáj, jáj, jáj.“ Abból mindent megtud az anyám... Hát bizony körülbelül elegendő volna most is, hogy ha sok szószaporitás helyett annyi állana itt ezen a helyen, hogy: jaj, jaj, jaj ! Ebből is megértené mindenki, hogy amiről itt czéltalan elmélkedést folytat az ember, nem lehet az egyéb más, mint a fojtogató drágaság dolga, amely immár évről-évre, hétrőt-hétre, nap- ról-napra szorosabb hurkot fon a nyakunk köré s már már bizony a kétségbeesésbe hajt. = Hazafias kötelességtudással követtük, becsületes ; magyar emberek, a „tűrj békességgel“ jelszót. Zokszó nélkül adtuk oda mindenünket, a mikor a haza ügye .úgy kívánta, vagy emberséges érzés úgy parancsolta. Nem panaszkodunk hét hosszú esztendő óta, se a nélkülözések, se a szenvedések miatt. Elúszott a csekély •. megtakarított krajezárka, rákerült a sor a felesleges ékszerekre, szőnyegekre, holmikra, — eltüzeltük az ócska szekrényt, a nagymama varróasztalát, lekopott a ruhánk, lerongyolódott a százszor foltozott fehérneműnk, előbb egyik kedvtelésünkről szoktunk le, aztán a másik élet- szükségletünket nyilvánítottuk felesleges és mellőzhető fényűzésnek és igy tovább, mind csak tovább, hiszen tudiuk, hogy másként egyelőre nem lehet. A haza vérezik, a haza sebesült meg, a hazánkat érte katasztrófa, mi vele szenvedünk, vele vérezünk és vele reménykedünk az isteni gondviselésben, a mely a vezeklés évei után . majd csak jobbra fordítja sorsunkat. Lázadozó szóval vétkeznünk nem szabad, panaszos beszéddel egymást nem zaklatjuk fel, lelkünk erejét nem lankasztjuk. Aki tud gondolkozni, látó szemmel néz a világba, megérti a törvényszerűséget e szomorú idők - folyásában, megérti, hogy ez ma másként nem lehet és minden, amit elviselnünk kell, logikus és elkerülhetetlen következménye az adott helyzetnek. Hős legyen minden ; ember, szálljon szembe a sors csapásival és álljon helyt, l mig össze nem roskad. Szélmalomharcz a siránkozás, hiábavaló apasztása az erőnek, könnyelmű lankasztása j az izmoknak, amelyekre nagyobb szükségünk van, mint valaha. Csak olyankor keseredik meg mégis az ember \ szája, amikor olyasmit lát, hogy az álok verését a j magunk hibája súlyosbítja. Amikor azt vesszük észre, hogy olyasmi is növeli terhűnket, aminek nem kellene éppen a nyakunkba szakadnia, fca mások is embersége- * sen bánnának mivelünk. Amikor önmagunk nehezítjük meg egymás számára a keserves életet, melynek jármát úgyis csak támolyogva vonszoljuk napról-napra. A drágulás folyamata njég mindig felfelé hömpölyög és fokozatosan érezteti hatását mindenben. Ez nem csodálni való, mert a gazdasági életben lánczolatos összefüggésben van egymással m.ndiín tényező. Drágul a kenyér, a zsir, hús és a közszüksegiet minden egyéb czikke, drágulnak a munkabérek, drágul a világítás, a vasút és minden más egyéb. A fixfizciísből élők tragédiája, hogy a díjazásuk emelkedése soha sem tart lépést az általános drágulással s igy ők a birkózásban mindenkor atul maradnak. A legújabb tisztviselői segítség is csak csepp a tengerbe és bizonyos, hogy nem lendít senkinek a kátyúba jutott szekerén. Fogadni mernék rá, hogy egy hónap múlva azért még több lesz a lyukaskönyökü hivatalnok és senki se fog a segítségből tyúkot keríteni a fazekába ... Az utóbbi napok során állandóan tolongás volt a villamos vasutunk Kerepesi-uti állomásának épülete előtt. Egy táblácskát bámult a tömeg ember kimeredt szemmel, egymás vállán keresztül. A tarifaemelést tanulmányozták. Pirosság futotta el az arczokat és keserves kifakadások törtek elő a sóhajos keblekből. — Ez már mégis csak sok! Ezt már nem lehet elviselni! Képtelenség! Őrület! És igy tovább. Naphosz- szat szórakozhatott volna hallgatásával valami czinikus lélekbúvár. Tehát felemelték a villamosvasúti viteldijakat. Felemelték megint. Nem csudálatos, hiszen egészen termé- •szetes következménye az általános viszonyoknak. De, igen, ez az a komoly és fontos de, aminél meg kell állni egy kicsit: de nem szabad a mi viczinális villamos- vasutunkat összetéveszteni a közúti közlekedéssel. Tökéletesen érthető, ha a főváros területén felemelik a villamosjegy árát. Hiszen — ne kezdjük élűiről — minden drágább lett. A közúti villamosközlekedés pedig — ha fontos közszükséglet is — de még sincs annyira távol a luxustól és kényelemtől, mint a viczinális. A főváros egyik részéből a másikba — nagy szükségből — megtehetem az utat gyalog is, vagy legalább nem szorulok mindig és okvetlenül a villamosra. De nekünk, a mi villamos közlekedésünk életszükséglet, mi akárhogy akarnánk, nem járhatunk gyalog a hivatalunkba, a műhelyünkbe, a dolgunk után. Ha a mi tarifánk drágul meg, az a húsúnkba vág, ez a létfentartásunkat fenyegeti, a a nyomorúságos, lealkudott, lemérsékelt létfentartásunkat, amelyet máris csak némi túlzással lehet még életnek nevezni. Nekünk mindennap be kell mennünk a fővárosba, családunk tagjainak pedig — kinek, hogy — szintén elég sűrűn. A közlekedésünk minden, csak nem jó, hosszú esztendők óta, ellenben egyre fokozódó súlyos,
