Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1920-01-25 / 4. szám
2. oldal. R'ÁKOS VIDÉKÉ Gazdagabbak vagyunk azonban ellenségeinknél, mert a szenvedés és a fájdalom nemesen acélossá kovácsolja a szivet. Mi pedig ugyancsak sokat szenvedtünk és jó ideig kivesszük még részünket belőle ezentúl is. Csodálatos, hogy azon a végzetes napon, amikor a szikratávíró a békehír tüzes csóváját dobta Magyarországra — az emberek az utcán nem borultak sírva egymás nyakába. Ezt a nemesen fel lobbanó gesztust a francia, az olasz vagy spanyol talán megtette volna ilyen méretű nemzeti katasztrófa láttára. Elmaradt — mert már talán erre is fáradtak vagyunk. Vigasztalást nyújtanak azonban, a szemekben felcsillant könyek, a kezek ökölbeszorulása és a szivek heves dobogása. Ez az ítélet nem lehet végleges és nem lesz érvényes, mig magyar él a földön. Most munkára, csöndes, kitartó, szívós dologtevésre van szükségünk. Keveset beszéljünk, de mindenki tegye meg kötelességét és menjen el a lemondás legvégső határán. Véssük emlékezetünkbe Carlylenak a történelem nagy írójának súlyos szavait: „A csend és a nemes, csöndes emberek .. . Elszóródtak erre, — arra, mindegyik a hazájában, csöndben gondolkozva, csöndben dolgozva és egyáltalában nem beszélnek róluk a reggeli újságok. Maguk a sói e földnek és az az ország, melynek nincs ez emberekből, vagy amelynek igen kevés van, az nincs jó utón . . . Erdő az, melynek nincs gyökere, mely levelek és törzsek halmaza és mely elfonnyad nemsokára és nem lesz erdő többé . ..‘ —fg— Magyar imádság. Irta: György Lajos. Uram! * w Tekints le kegyes szemekkel fölséges égi birodalmadból szegény, vergődő magyarjaidra! Káromló szavakkal sokszor illettünk Téged, de a szivünk sohasem volt rossz irántad Uram, a szivünk gyermekszív volt, könyörgő, kérő, zokogó, balsorsverte szív. A magyar rónák, a magyar bérezek, völgyek, a siró bus magyar föld s e földnek árvatag lakói ma felzokognak Hozzád, egyedül Tebenned remélve, mert egyedül vagyunk, nagyon egyedül Uram! Mondd Uram, mi a vétkünk ? Piros vérünk árán szereztük ezt a szép hazát, ezer esztendeje munkáljuk, turjuk fekete humuszát, ezer esztendeje hullatjuk reá verítékünket, könyüinket, vérünket. Ezer esztendeje szüntelen temetünk és várjuk a szebb jövendőt. Es most el akarják venni tőlünk ezt a földet, amelyet porladó csontjainkkal termékenyitettünk, arczul akarják ütni a múltúnkat és el akarják rabolni tőlünk azt a szebb jövőt, amelyet reménykedve fölcsillogtattunk szivünkben, amelyet úgy féltettünk, mint játékát a gyermek. Nem gyáva sírással könyőrgünk hozzád, Uram, íme letöröljük könyeinket ingünk ujjával, bátran emeljük fel hozzád igazságot kérő szivünket! Tekints le reánk, Uram, fürkésző, mindent meglátó szemeiddel és vedd észre, simítsd el a zokogó magyar bánatot... Az éjszaka most kettős gyász mi rajtunk, sötétsége rokon szivünk bánatával és nappal is úgy járunk botorkálva, mintha éjszakában lennénk. Most felhők takarják csillagainkat, vészesen zug a Duna, Tisza árja, esténkint magyar bánatot zokognak a harangok, a magyar szántás felszakadó sóhaja nem kalászt vető tavaszról regél minékünk! Uram! Nagyapáink sírba roskadnak egy vesztett múlt s egy elrabolt jövő sziklameredélyén, apáink dolgos keze csüggedésbe lanyhul s gyermekeik sírnak: „jaj, elveszik tőlünk a hazát!“ Uram! Templomaidban csuklásba fullad a könyörgő ének, ifjú magyarjaid vandorfaotot faragnak maguknak. Uram! Jajgat a szivünk, szemeink ele oda dobban a meghalás képe, keserű balsorsunk kiviharzik a lelkűnkből és ostromra indul trónusod felé!-Felkaníározzuk a süvöltő alföldi szelet, rohamra hívjuk bérezek íergetegjét, szárnyaira hajszoljuk erdők illatát s a kavargó erők karján felküldjük hozzád szivünk bánatát, szemeink könyes árját, földjeink kiszakadt sóhaját, reményeink hamvadó fényét s mindent, mindent, ami kijajgaí belőlünk, ami lelkűnkbe markol, ami összeszoritja torkunkat, ami sajog, ami bennünk ég, hogy e kavargó fergetegbői alakítsd ki a békét vagy az átkot! Uram! Vedd észre a feléd szálló zavaros fer- geteget, emeld békére alkotó kezed s tégy velünk csodát 1 Csak Tőled függ és felhőbe simul a vészes zűrzavar, csak Tőled függ és kicsattan a szent világosság, csak Tőled függ és megered a permeteg, áldásos, langymeleg eső I Csak akarnod kell és erőbe duzzad a kiszáradt magyar föld, mosolyba simul a bánat, hitbe szakad a vesztés s imába halkul a panaszok viharos árja 1 Csak akarnod kell és kiszakad a kürtök hallgató szája, hogy egységbe forraszsza diadal jegyében szivek millióját! Uram, végy segitő karjaidra minket! Szabj határt Nyugat arczátlan gőgjének s hajlítsd egymáshoz a testvérsziveket! Add, hogy szeretni tudjuk egymást, Robbantsd szemünk elé a győzelmes jövőt, önts erőt karjainkba, aczélositsd meg sziveinket, hogy fergeteges erővel szétszórhassuk a számunkra ácsolt fekete koporsót! Szeresd gyászoló asszonyainkat, szeresd a bánatba hajló férfi sziveket, védd meg a zsengék seregét a megaláztatástól! Végy, Uram, segitő karjaidra minket, nyisd meg előttünk uj századok oszlopos kapuját, küldj Megváltót, aki elvezessen bennünket az Ígéret földjére. Add, hogy kevesebb legyen a köny és több legyen az áldás. Add, hogy gyöngüljön közöttünk a viszály s árnyékos terebélyt hajthasson a béke! Segíts minket, Uram, a szenvedőké az élet, az igazaké az igazság, a harezolóké a fegyver, a hívőké a diadal és mi ebben élünk, mi élni akarunk, akaró szivünknek, könyes szemeinknek, igaz ügyünknek, tiszta hitünknek, diadalt érlelő leg- szentebb jogán! Keveset használt, jrÁnandt venn^- Ajánlato- láthatóirásu llviJKJJKI kát rendszer, vala- mint ármegjelöléssel a kiadóba „írógép“ jeligére kérek. Szaraztiizita rendelheti) azonnali szállításra Neudörfer Józsefnél, Csömöri-ut 99.
