Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1920-04-18 / 16. szám
X. évfolyam. Rákosszentmihály, 1920. vasárnap, április 18. 16. szám RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— ,, Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Rz élet értéke. Szenzácziós látványosság tárult a múlt héten a járókelők szeme elé a Baross-téren. A keleti pályaudvar tönkre gázolt, elpusztított parkját elzárták az emberek elől és újra rendezik az egykor szép, szökőkutas közkertet. Földet hordanak, utakat készítenek, kertészek mesterkednek. Az utczanépe körülvette a parkot és csillogó szemmel bámulta a csudát: dolgoznak, nini, dolgoznak az emberek! Valamikor, réges-régen, a boldog időkben nem ment csudaszámba Magyarországon az ilyesmi. Dolgoztak az emberek, buzgón, verejtékezőn, becsülettel. Minden becsülettel dolgozó ember megtalálta a maga munkája után a tisztességes megélhetést. Ha szerényen és aránylag szűkösen is, de csak most látjuk igazán, hogy aránylag mennyire jó dolgurtk volt, milyen jól éltünk, milyen szépen boldogultunk és boldogult, fejlődött velünk együtt az egész ország. A szép, nagy Magyarországot a honszerető, becsületes nemzet czéitudatos, szívós, odaadó munkája teremtette meg. Az ezer éves magyar állam szilárd épületének hatalmas pilléreit ez a munka alkotta meg. így épült ki a pompás vasúti hálózat, a nagyszerű postaintézmény, lett nagygyá a szépséges főváros, lendült fel a gőzhajózás, a hires vasipar, az irigyelt állattenyésztés, a mesés mezőgazdaság és száz meg száz egyéb kincsünk, erősségünk. Mindent csak a munkának köszönhettünk. Mert az élet igazi értéke csak a munka. Ez ad megnyugvást, büszke önérzetet, ez ad erőt, jólétet, ez ad megbecsülést, tisztességet, mindent. A világot rengető vihar megtépázta nemzetünket, kifosztott, megrabolt, tönkretett, megtizedelt, megalázott, lesújtott és elrabolta a legdrágább értékünket, a munka becsületét is. Apáink müvét nincs, a ki folytassa, tengődünk, nyomorgunk — és mindenhez kapkodunk, csak éppen a legfontosabbat mulasztjuk el: dolgozni elfelejtettünk. A hol akadna munka — és milyen sokféle alkalom kínálkozik! — drága pénzen sem lelünk munkáskezet s a ki valamit elvállal, az is tessék- lássék, felében-harmadában végzi dolgát lelkisimeret- lenül. Ha a községet hibáztatjuk, hogy a közjó érdekében ezt, vagy azt meg nem téteti, a váfasz mindannyiszor ugyanaz: nincs pénz, de ha van is, akkor sincs munkaerő. Nincs a ki utat javítson, fuvarozzon, bármi közmunkát végezzen. Az állam helyzete pedig ugyanaz; a kép kicsinyített mása csupán, amit magunk körül láthatunk. Általános ez a kórtünet különben mindenütt. A győzedelmes országokban éppen úgy megfertőztette a lelkeket a munkátlanság furcsa baczillusa, mint szerencsétlen hazánkban. Mintha a bódult emberekbe az a meggyőződés fészkelte volna be magát, hogy munka nélkül is lehet boldogulni, félrelökik azt, ami az élet egyetlen igaz értéke, — a tisztességes munkát. Vájjon születhetnek-e e nélkül reményeink, vájjon bizhatunk-e az óhajtva várt kibontakozásban, ha nem tudjuk elismeitetni az emberekkel a munka értékét? Hol van az a próféta, aki erre újból megtanítja őket és kedvessé teszi fülüknek a munka zaját? Visszaadja bizodalmunkat, visszaszerzi reményeinket, alkotó erőnket, hogy készen álljunk a nagyszerű föltámadásra ! . . . Ha végig megyünk kertvárosunkon, jól eső örömmel és büszke megelégedettséggel láthatjuk, hogy minden talpalatnyi földet művelés alá vettek, sőt helyenként a tavalyi vetés szép zöld szőnyeget vont a szántóföldek fölé. A község minden lakosa, legyen az bármilyen foglalkozású, gondos körültekintéssel a sötét és bizonytalan jövő minden eshetőségével számot vetett és minden erejét megfeszit- ve: dolgozik. A meleg napon verejték hull a homlokról, az ásó energikusan mélyed a földbe és aggódva vizsgálódó szemek keresgélnek a gyümölcsökön, kotlók hangos lármája tölti be a falut, az élet ellenálhatatatlan erővel tőr utat magának. Nemsokára itt is, ott is látható és élvezhető eredménnyel jutalmazza a munkát. Nem azok dolgoznak, a kiknek tulajdonképen kellene, hanem a kiket a nyomorúság, a magukra hagyatottság, a jövő bizonytalansága, de egyúttal a felébredő lelkiismeret szava és kötelességtudása arra ösztönöz. A vergődő hivatalnok verejtékkel túrja a maga kis kertjét, az irótollat ásóval-kapával cserélve fel. A vasaltnadrágu latájner délután fát vág és türé- szel és cserebogarat gyűjt. És ebben a groteszk, szomorú képben rajzolódik elő lassanként a jövö reménye. A munka, az élet értéke, mutatkozik s a példa erejével is indulni kezd hóditó útjára, hogy visszafoglalja helyét, a melyről gonoszul és balgán letaszították. Itt már vannak, akik dolgoznak. Itt már fel- ismerték az élet értékét, az igazi valutát, amely soha Lapunk mai száma 8 oldal.
