Rákos Vidéke, 1919 (19. évfolyam, 1-30. szám)

1919-12-21 / 29. szám

XIX. évfolyam.

Rákosszentmihály, 1919. vasárnap, deozember 21.

29. szám.

RÁKOS VIDÉKE

TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA.

SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37.

Megjelenik minden vasárnap.

Felelős szerkesztő:

BALAZSOVICH zoltAn.

Előfizetési ár: Egész évre 48.— K.

Fél évre: . . 24.— „ Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona.

Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal.

karácsony.

Az idő kereke megint fordult egyet és úgy tetszik, mintha karácsony estéjén, az Istenember születésének évfordulóján egy zökkenéssel rövid időre megállana, mintegy nyugvó pontra térne, hogy az emberek áhítattal és valami csodálatos konzervativizmussal ünnepeljék azt meg. Igen, úgy tetszik nekünk, mintha még az idő is pihenőt tartana futásában, hogy a harangok szavára felfigyelhessen és sebtében benézzen a házak picziny ablakain. A természet amúgy is pihen s a lekopasztott, faágak sötéten meredez- nek az égre, nagy csend honol a házon kívül és ezen az estén, az emberiség legnagyobb ünnepén, mindenki otthon keresi a nyugalom melegségét.

Karácsony! Óh, bájos, szép világ, gyermekéveim gyönyörű emlékei, maradjatok körülöttem 1 Emlékezés tarka pillangói röpködjetek színes szárnyaitokkal, hogy felderítsétek a sivár jelent. Hogy is volt az régen? Ritkán volt az, hogy hó ne esett volna, szép, fehér, puha perzsaszőnyeg, a szánkó csörgős lovaival csakúgy siklott rajta. Számláltuk a napokat; — ugy-e, édes anya, még csak háromszor ... még csak kétszer... még csak egyszer kell aludni és azután itt lesz a kis Jézus a karácsonyfával és mindenféle jóval, egy év gyermekgyötrődésének minden tündéri álmával, s a paradicsom maga jött el hozzánk azokon a szép estéken a fütött szobában.

És ma... ? Mit mondjak erről a világ leg- szomorubb karácsonyáról, erről az ünnepről, amelyik annyi gyötrődő évnek, kínnal teljes hosszú szenvedésnek sem hozta meg gyümölcsét: a békét?! Nem hozta meg annak a békének még a reménységét sem, amely után ennyi megpróbáltatás árán joggal epekedhettünk.

Kürülőttünk háborgó tenger, kapzsi népek hordája és a magyar már pribékjeit látja, akik osztozni akarnak ruháján. Mindenből kiraboltak és amikor a ránkzuditott iszap félig-meddig lehuzó- dott, romokat és akkora szegénységet hagyott itt,

Lapunk mai s:

amelyre csak a tatárjárás után emlékezik a magyar. Igen, az idén a magyar karácsonyfát romok közé állítjuk, diszül a megtört szivek füzérláncát akasztjuk rá és vájjon mik fognak rajta világítani? A magyar szemek! Láttátok e már az emberek szemeit ebben az évben, figyeltétek-e őket, ezeket a szomorú, megtört fényű lámpásokat, a lélek tükrét, az egyéniségek és az ember egész állapotának mécsesét ? Oh, én néztem őket, ezt a szomorú, vádoló hadsereget, százával látom őket mindennap, mert csak ezeket nézem. Jaj, de kevés vígat látok, mind csak bánatos, kétségbeesett szem. Bennük ül riadozva a sphinxarczu holnap kérdése, részvét az idegen járom alatt nyögő testvérért, a gyermek kenyérkérése idehaza, a jövő szörnyű reménytelensége, a kezek Okölbe szorulása, a „mindegy" megtört közömbössége. Ezek az apró pislákoló világok a magyar jelen lidércfényei, ezeket tudjuk a magyar karácsonyfára varázsolni, hogy megvilágítsuk vele a nagy romhalmazt, ami körötte van. Egyebeket nem aggathatunk rá. Drágaságot, ragyogó ajándékot nem halmozhatunk ágaira, csak csillogó könnyeinkkel ékesíthetjük. Koldusok vagyunk, szegények vagyunk. Szomorú karácsonyunk tragédiája, hogy az erszényünk éppen olyan üres, mint a szivünk, melyből száműzve a szeretet, a boldogság, a nyugalom.

Oh! Ki, vagy mi űzött ki innen benneteket ebből a nemrég még tejjel-mézzel folyó Kánaánból, hogy már hiába várunk vissza benneteket! A sorsnak milyen rettenetes nehéz keze sújt bennünket, hogy még mindig a földön hempergtink tehetetlenül ? A feleletet hiába várjuk, a világba kiáltott segítség- kérésünk elhal az űrben és hiába nyújtjuk ki kezünket a szeretet ünnepén, hiába akarunk fölemelkedni, valami, ami átoknál is szörnyűbb — Prometheusként láncol a tehetetlenség sziklájához.

És e nagy fájdalomban, mi félholtak milyen vigasztalást küldhetünk nektek, szeretett véreink, akik a végeken nyögitek a cseh, az oláh és a szerb „kultúra“ áldásait? A rablótársaság kínai falat vont közénk és szivetek érczes dobbanását csak egy pár

&xna ÍO oldal«