Rákos Vidéke, 1918 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1918-12-15 / 50. szám
2. oldal gggQS SBIDBBa 50 szám. lésének bölcsője előtt állunk. Vesse le saruját mindenki, vesse le minden emberi gyarlóságát. Ma egész emberek, becsületes emberek, magyar emberek kellenek. Mindenkire szükség van, senki sem felesleges. Egymásban nem a hibát kell gyűlölnünk, hanem a testvért szeretnünk, a fegywrtársat becsülnünk. Elég volt a hiú, bűnös vetélkedésből, irigykedésből. Mindnyájan hibásak lehettünk, minden osztály, minden párt hibázhatott, senki sincs vétek nélkül. Mindnyájunknak egynek kell lennünk, nincs osztály, rend, kaszt, klikk és ellenzék. Csak magyar van; polgár és munkás, szoczi a lista vagy más pártfelekezetü, bárki légyen, tegye el a vitát jobb napokra, midőn az ilyen fényűzést is megengedhetjük magunknak. Ma nem kereshetjük azt3 ami elválaszthat, ma csak azt kereshetjük, ami egybekapcsolhat. Ma csak egy lehet az egész nemzet, egységes az egész nemzet, egységes az egész magyar nép, egy- töl-egyig: hűséges, odaadó munkása az uj független Magyarország megalapozásának, elszánt katonája Magyarország elkeseredett harczának betolakodó külső ellenségeink ellen és éber őre a belső közrendnek és nyugalomnak %. szélsőséges felforgató^ és könnyelmű dologtalaaok végzetes veszedelme ellenében. ' A munkás térjen ^unkájához, a katona illeszkedjék vissza békén polgári dologkörébe, vagy ha hivatása, menjen a kaszárnyába, a hivatalnok siessen asztalához, ki fai a maga módján — végezze a dolgát, — ne keressük és ne élesszük az ellentétekéi, tiszteljük a szabad meggyőződést és jó szándékot, dö acsarkodjunk egymás ellen, hanem becsüljünk meg mindenkit a maga helyén, ne üldözzünk ős rágalmazzunk másokat, ne szítsunk visszavonást egymás között, ne okozzunk felebarátainknak és a köznek károkat, ne küzdjünk még látszólag jóhiszeműen é3 eszmék szolgálatában sem egymá3 ellen. Hiszen mindannyian egymásra szorultunk és mindnyájunkra legfőbbképen rászorult, szegény megtépett, vérző, magyar hazánk! Szilánkok. »Az uj rend bizonyára megváltoztatja a közhangulatot* olvassuk-a nyomatékos figyelmeztetést a villamos v&suti kocsik ablakaira ragasztott plakátokon, melyek rámutatnak, hogy minő szégyen a vasúton ingyen utazni és a közönségtől kérnek védelmet a „bliccelők“ ellen, mert most már a vasút — közvagyonná vált. Jóleső elégtétellel olvassuk ezt a hirdetményt, mely ugyanarra az erkölcsi köteiességérzetre appellál, amelyre mi két évtized óta hivatkozunk, sajnos, nem sok eredménynyel. Az a kis szépséghiba sem husit, hogy a megokolás a tulajdonos változásra utal, a mivel utat nyit annak a feltevésnek, hogy a lopá3, vagy csaiás megítélésében szerepe lehetne annak a mozzanatnak, hogy ki a meglopott személye? Világosabban, hogy nem volt közmegvetóst érdemlő cselekedet, ha valaki a részvénytársaságtól lopta el egy hétkrajcáros szakaszjegy árát, de már az uj tulajdonostól gyalázatosság ellopni a 30 fillért. Valóban csakis az elméleti igazság kedvéért tértünk ki e megjegyzésre ős sietünk hozzátenni, hogy még most, utólag sem fáj nekünk a népszerűtlenségben páratlan részvénytársaság feje, de azért bizony utolsó dolog volt két hónappal ezelőtt is, meg kőt esztendővel régebben is, sőt az maradt ma és mindörökké a piszkos blicczelős, akár úgy történt, hogy magának szerzett valaki jogtalan hasznot, akár megosztozott azon valakivel, akár pedig borravalóként adta a más zsebéből. Igen jó jel, midőn hivatalosan is, íme, az embe- ries gondolkozásra és a tisztult erkölcsi felfogásra alapítják a számítást. Nem is csalódnak. Tessék körültekinteni, bizony igaz, hogy kevesebb, sőt alig is akad ma már ingyenutas, .lépcsőbérlő*, sarkokban gubbasztó pasasár. A kalauzok önérzete is más, mint nemrég még, amikor nem egy közülük visszakérte az utastól a jegyet, melyet nem csonkított meg az ellenőr. A minap utaztam a Rákóczi utón s egy uta3 nsm akarta elfogadni a jegyet. — lNocu keil, úgyis leszállók már. A kalauz erélyes hangon utasította rendre: — Tessék csak elvenni, ez a rendje. A jegynek az utasnál kell lenni. Ha nsm veszi el, akkor minek is van jegy? — Azért, hogy ha jön az ellenőr, igazolhassam magam. De én már leszállók s igy nem jöhet az ellenőr, — fűzte tovább az utas. — Mit ellenőr ? í Minek ma már ellenőr ? Ma már nem kell ellenőr, ők is elmehetnek kalauznak, jegyet osztogatni, fakadt ki a kalauz és darabokra tépte a sárga czédulát. Az utas pedig sürgősen lelépett a kocsiról. # * * A nyomorgókon .lassanként csakugyan segítenek. Ezt hálásan keli elismerni mindenkinek. Némely ember fizetése csaknem fantasztikus számokat mutat, ha t. i. a régi eszünkkel mérjük az arányokat A budapesti egyszerű rendőrbiztos körülbelül 5000 koronát kap évenként; azelőtt egy miniszteri titkárnak volt ennyi a járandósága. Sok helyen még nem végezték el a fizetések rendezését, de az uj irány e tekintetben annyira humánus és belátó, hogy csakugyan mindenki megelégedéssel és bizalommal kisérheti intézkedéseit. Egyet azonban a köztársaság sem tudott elérni. Nem történt meg a csuda, hogy az árak alábbszálljanak. Bizonyára nem a hatóságban van a hiba, mert hiszen láttuk, hogy egyik kormány se tudott ebben semmire se jutni, pedig mennyivel könnyebb volna, ha az olcsóságot lehetne visszahozni, ahelyett, hogy rengeteg fizetésemeléssel és segélyekkel tegyék lehetővé a megélhetést. A cserébe, azt hiszem, szívesen beiemennénk. Adjanak fele fizetést, fele munkabért, fele segélyt, de legyen mindennek az ára olyan, mint például a nyolcvanas években volt, amikor tizenöt krájezár ára szalámival jól lehetett lakni vacsorára, 6—8 krajcár volt egy egész rozskenyér (és milyen pompás!) négyért tepertő „ é3 háromért két óriás uborka két személyes vacsorának felelt meg, a „Két kék bakokétól pedig a „jobbikból“ hoztunk egy literrel 24 krajezárért, hogy a remek 30 krajezáros vendéglői rostélyost ne is emlegessem. Magam éltem át s nem is vagyok még tulajdonképen olyan öreg ember. Húsz huszonöt krajezárért igen finom fuszeklit lehetett vásárolni nem is olyan régen, sőt a „Kis pipában“, emlékszem, egy házaló árus igen tetszetős portékát kínált, 6 krajezárért párját. Valaki v8tt is a társaságtagjai közül, de másnap kegyetlenül rátámadt a szerencsétlen árusra, hogy erre, meg amarra, nyomban kiszakadt a fuszekÚ. — Bizonyosan fel tetszett huzni, vágta rá a gyors visszavonulást rendező lengő szakáliu. — Bizonyosan élni is tetszik a felemelt keresetből ? Akkor kilyukad, akarom mondani elfogy, sőt kevés lesz menthetetlenül. A- devalváczió egy neme ez, hogy szertelen nagy
