Rákos Vidéke, 1917 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-30 / 39. szám
XVII. évfolyam. Rákosszentmihály, 1917. vasárnap, szeptember 30. 39. szám RÁKOS TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÄKOSSZENTMIHÄLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Ilii kossz ént mihaily, Szentkorona-utcza 37. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár Egész évre . . . 12.— kcr. Fél évre . . . . 6.— ,- Negyed évre . . . 3.— . EÖYES SZÁM ARA 30 FILLßK. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. A kis vértanú. Fekete János olyan szürke kis veréb volt, mint a milyen csapatostól lézeng az utczasarkokon. Mezítlábas, pajkos gyermek. Neki is abban telt a kedve, mint a többinek: várta, míg megérkezik a villamos, akkor az* tán, hajrá, az egész raj gyerek ellepte a felhágókat, ütközőt, kapaszkodót és kocsikázott a következő állomásig. így megy ez naphosszat immár esztendők óta s a mióta a nádpálczát, szigorú tekintélyt tartó apákat elszólitották családjuk mellől és belerakták a lövészárokba és vermekbe verekedni, hazát védelmezni, azóta igen nagyon fellendült a villamosra ugrálás sportja és nincs, aki megfékezze a pajkos gyermekeket. Ha valaki megszólítja őket, ügyet se vetnek reá, sőt akár nyelvet öltögetnek feléje. Fekete Jancsi rosszul végezte a dolgát, a kocsi elején hajtotta végre koczkázatos tornázó játékait; a héten aztán lesiklott a kocsi lépcsőjéről és a kerekek leszelték, összemorzsolták az apró lábacskáit. Piros vére megfestette a kavicsos utat, meg a fényesre kopott síneket. Az emberek riadtan ugráltak le a kocsiról és könyező szemmel kísérték a kórházba Jancsit, aki bizonyára megérdemelte volna, hogy ha már csonka, béna állapotban akarja végigvonszolni magát ezen a keserves életen, legalább is néhány muszkát vagy tal- liánt fülelt légyen le az ép lába fejében. De hát Fekete Jancsi még csak tizenkét esztendős s bárha módfelett viczkándozott benne a nyughatatlan vér, virtust egyelőre csak a robogó villamoson végzett tornamüve- letekben mutathatott... Ne csodálkozzék senki rajta, hogy ennél a — fájdalom — miudennapos esetnél megállapodtunk a mai napon és nagylélekzetü elmélkedéssel kisérjük a Fekete Jancsi szomorú sorsát. Mert bárha mindennapos is a dolog, s bárha naponta szedi áldozatait a gyermekek és felnőttek vétkes könnyelműsége, a Rákóczi-utczai eset nekünk nem egy a sok közül, hanem talán az az elrettentő példa, amelyre szorongó lélekkel várakoztunk. Mert a Fekote Jancsi esete a mi véresen komoly ügyünk. A háború első hónapjaiban történt, hogy ezeken a szerény hasábokon ráirányítottuk a közfigyelmet a gyermekek egyre növekvő rakonczátlankodására, amely a kellő felügyelet hiánya miatt már akkor aggasztó mértéket öltött. Akkor még vita is lehetett a dologból, de már néhány hónap múlva országos- jellegű intézkedésekkel tették hathatósabbá a gyermekvédelmet. Valóban igen szép és humánus intézményekkel dicsekedhetünk immár ezen a téren, csak éppen a közönség maga nem ébredt még tudatára kötelességének, csak éppen maga a közönség érzéketlen még mindig ezzel a nagy nemzeti érdekkel szemben. Különös és szinte érthetetlen jelenség ez, de az emberek legnagyobb része teljesen közömbös, ha nem éppen türelmetlen és ellenséges indulatu a mások gyermekével szemben. A gyermekvédelmi intézmények iránt pedig ma is teljes a bizalmatlanság. A veszélyeztetett gyermekek kárára ma is idegenkedik tőlük a legtöbb szülő s inkább elhanyagolja, züllésnek engedi a gyermeket, hogyscm valamely közintézmény támogatását igénybe vegye. Attól, hogy a gyermeket jó gondozásba helyezzék, irtóznak s a köz támogatását pénz alakjában követeli minden hadiözvegy a gyermeke érdeke ellenére. A fővárosban a főkapitány erélyes kezdeményezésére az egész rendőri szervezetet munkába állították, hogy a pajkos gyermekek veszedelmes játékának véget vessenek. Igen nagy munkára vállalkoztak vele s hónapok kellenek, a mig eredményre jutnak. Nálunk ilyen apparátus nincsen, itt semmi mástól nem várhatunk eredményt, csakis három tényező lelki- ismeretes együttműködésétől. A szülő, a tanító és a közönség együttes munkája vethet csak véget annak a nemzetpusztitó szokásnak. A gyermek, az gyermek, attól komolyabb belátást, higgadt mérlegelést nem várhatunk. A szülő és tanító munkája is meddő önmagában. A pajkos gyermeket nem ellenőrizhetik, nem kisérhetik állandóan. A Rákóczi-utcza kis vértanújának anyja se tudta fiát megfékezni és éppen a baleset előtt való napon panaszolta el a fiú tanitójának, hogy nem bir a gyermekkel és félti a bajtól. A tanító alapos oktatást adott neki, meg is fenyitette, másnap pedig mégis újra kezdte veszedelmes játékát a többi társával együtt és a szegény anya aggodalma szörnyű gyorsan valóra vált. Csak akkor véthetünk véget az ilyen esetek megismétlődésének, ha a harmadik faktor, a nagyközönség maga is beáll harmadiknak a gyermek nevelésének ős védelmezésének nagy nemzeti munkájába. Ha a publiLapunk mai száma 12 oldal.
