Rákos Vidéke, 1916 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
RÁKOS VIDÉKÉ 32 szám. 6. oldal. görög énekesnőktől tanulta el gyermekleány korában még Rómában. Vagy virággal megkoszorúzott testét megmutatta bizalmasabb rabszolganőinek, hogy hallgassa azoknak áradozó dicséretét, s megfürödjék a bőre a szép és kábító szavak mámoritó özönében. Mert tudott gyönyörködni a saját szépségében, s majdnem szerelmes volt önön testébe. Ha egy rabszolganőt korbácsoltak meg az ergasz- tolóban (többnyire nem az ő szeszélyéből, hanem a férje szigorú és kegyetlen hivatalnok volt), szinte sajnálta, hogy ő nem fekszik ott kifeszitve, ruhátlanul, hogy megállna a korbács egy pillanat alatt a kőszívű felügyelő kezében. Áz utczára is csak azért lépett ki, hogy hallgassa a csodálkozás moraját maga után fel- zudulni. Néha megjelent a táborban is, nem mintha a katonai élet különösebb módon érdekelte volna, hanem, hogy lássa a vad, farkasétvágyu tüzet felcsillanni a kiéheztetett légionáriusok szemében. Most kissé fáradt volt és unatkozott. Egy rabszolganő finom parányi késeket hozott és lekuporodva úrnője elé a földre, a körmöket csiszolta még rózsá- sabbra. A másik gileádi szőlőolajjal dörzsölte be a körmök körül a bőrt, hogy semmit se veszítsen kábító pirossá- gából. A harmadik leány a haját fonta be, azalatt egy parányi rabszolgáim vaspálczikákat tüzesitett. Hogy a leomló hajzuhatagot féloldali koszorúba süssék ki, ahogy Afrodite viselte Kapri-szigetén. Majd aranyszegélyü piros topánkákat csatoltak föl a lábaira s égő, sötét szalagokkal kötötték át a bokái alatt. Azután a leheletkönnyü pepiont adták rá, selyemből szőve, lenge ókori fátyolszövet, amely alól úgy csillant ki bőrének meleg fénye, mint a hold a világos felhők közül. A palliumot a vállán ezüstből vert fibula csatolta Össze; abban az időben kezdett Rómában divatba jönni ez a viselet. Pókháló könnyű köpeny volt, mintha csillogó gázból és ezüstszínű muszlenből lenne szőve az egész. Nyakára félhold alakú ékszert csatolt föl, amelyben kincset érő igazgyöngy és sötét zafír szikrázott. Mikor elkészült (soká tartott az öltöztetés), még egyszer megnézte az alakját az ezüst tükörben. Kilépett az utcára. Arczába sütött a jeruzsálemi nap kábító sugár- özöne. S hamvas, meleg szin áradt el egy pillanat alatt az arcán a déli ég kábító verőfényében. * Az utcán futótűzként terjedt a sokaságban: — Itt jön Aeliusz Rufusz felesége. Meredt [tekintettel bámultak a tovasuhanó tünemény után. Egy öszvérhajcsár fölágaskodott a nyeregben, hogy jobban lásson. Egy sötétarczu benszülött férfi ajkán eltitkolhatatlan sóhaj rezdült keresztül. Valami szamaritánus suhancz, meghúzódva egy boltajtó mélyedésébe, félhangosan mondta: — Ha átölelhetném a derekát! De elhallgatott hirtelen, félénken nézve szét, nem hallották szentségtörő kijelentését. Afrodite ijedten suhant a sokaságon keresztül, amely tiszteletteljesen utat nyitott előtte. A leányka könnyű volt, karcsú és kecses, mint valami tánczosnő, vagy a sivatagban fölnevelt paripa. A fórumot akarta elérni, ahol a férje most bírói székben ül s nyilván igazságot szolgáltat a benszülött nép ügyes-bajos dolgaiban. A templomhoz ért. A lépcsőkön egy vén rabbi ült. Szent kendő volt a nyaka köré csavarva. Megpillantva a közeledő római nőt, néhány pillanatig tágra- meredt szemmel nézte, azután hirtelen tenyerébe temetve az arczát, hangos sírásra fakadt. — Mért sir ez az idegen ? — Mért fakadt sírva, hogy megpillantott? — tűnődött magában Andromeda, míg visszapillantott loppal a szentély cédrusfából faragott oszlopai felé. A vén rabbit hamarosan kiverte a fejéből. Ám, hogy visszafelé jött, most már férje társaságában gyalog- hintón, fegyveres liktorok kíséretében, — a szakállas öreg benszülött még mindig ott gunnyasztott a lépcsőkön s Andromedát megpillantva, újabb sírásra fakadt. A fiatal asszony hamvas liliomtestén hideg borzongás futott keresztül. — Valami jós? — elmélkedett. S talán a végzet lányai elárultak volna neki valami sötétet jövendőm felől. Vagy szerelmes belém ez az öreg koldus s kiomló könnyeinek eltitkolhatatlan érzelme a forrása? S mert jószivü nő volt, loppal talán arra gondolt, hogy egy éjszakát is feláldozna, hogy a boldogtalan öreget megvigasztalja. Ez a gondolat különösen nyugtalanította. Alkonyaikor a rózsákkal megtérített asztalnál még egyre a vén benszülött járt az elméjében — s meghagyta a szolgáinak, kerítsék elő, akárhol is találnák, hogy megtudakolja tőle különös viselkedésének okát. Néhány pillanat alatt már előtte állott az öreg. Ott szedték föl a templom lépcsőiről, melyet nem akart elhagyni. Ben Akibának hívták, valami taurita bölcselő. Hogy tekintete Andromeda arczára tévedt, két szemét ismét elfutották a könnyek. — Mért sírsz ! ? — kiáltott rá a nő riadtan. A benszülött pap megrázkódott. — Bocsáss meg, de arra gondolok, mily szörnyű kár, hogy gyönyörű tested, mely szebb és kívánatosabb a mezők minden virágainál — a föld, a homok és a férgek martaléka lesz egykor. Hogy el kell pusztulniok a legszebb remekműveknek is! Egy pillanatig kábultan nézett a fáklyák sápadt lángjába. — Mily borzalmas! Habfehér testedből csak a csont és a koponya marad egykor, sóhajtotta elhaló hangon a bölcselő. Andromeda arcza elfehéredett, — Ostoba vagy — mondotta kedvetlenül. — Olyan dolgokat beszélsz, miket nem szívesen hallgatok. Ám azért kegyelemben elbocsátotta a tudóst. Nyflttér.* Nyilatkozat. Értesítem a nagyérdemű közönséget, hogy a Major és Oláh ezég közös és békés megegyezés folytán 1916. julius 18-án megszűnt és ezen czim alatt senkinek — munkát, esetleg egyéb kötelezettséget vállalni — Joga nincs. Amiért én, ha ez mégis megtörténnék, sem anyagi, sem erkölcsi felelősséget vállalni nem fogok és nem vállalok. A háború után ha esetleg vissza térhetek, egyedül a saját nevem alatt fogom újra megnyitni üzletemet és legjobb tudásommal fogok a nagyközönség rendelkezésére állani, amiben jelenleg hadkötelezettségem gátol. A közönség szives pártfogásáért ezúttal is köszönetét mondok és kérem, hogy azzal a jövőben is megajándékozni szíveskedjék. Tisztelettel: Major Mihály. * E rovatban közlőitekért nem vállal felelősséget a szerkesztőség.
