Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-26 / 52. szám
XV. évfolyam. Rákosszentmihály, 1915. vasárnap, deczember 26. 52. szám. RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, közigazgatási és közgazdasági hetilap. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÄKOSSZENTMIHÄLYI ÉS RÁKOSVIOÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA,. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kákosszentmihá ly, Szentkorona-utcza 37 MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő ; BALÁZSOVICH ZOLTÁIM. Előfizetési ár: Egész évre ....................8 ko> Fél évre..........................4 . Neg yed évre.....................2 EGY ES SZÁM ARA 20 FILLÉR. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal Egy egy hasábos petit sor ára 20 fillér. Boldog finnepeket kívánunk szives olvasóinknak 1 A >>Rákos vidéke« szerkesztősége és kiadóhivatala. Háborús karácsony. Nehéz az élet. Édes hazánk bármely részében járjunk, vértelen arczokkal, fáradt tekintetekkel, aggódó szivekkel találkozunk. Az emberi lélek aggódva kérdezi, hogy ennek a borzasztó időnek mikor lesz vége ? Mikor szűnnek meg a nagy események, amelyek csodálkozásba, néma bánatba, szótlan fájdalomba borítják a sziveket? Robogó vonatok katonákkal telve nehezítik a rendes forgalmat. Csendesek, kihaltak a falvak. Asszonyok vezetik a gazdálkodást, gyermekek szántottak be Alig kerültek ki az iskolákból, a családapa helyét töltik be, viselik az élet nehéz gondjait. Korán elhagyják a gyermekkor gondtalan virágos kertjét, hogy küzdjenek szülőanyjukért, önmagukért, kis testvéreikért. Csodálatos, mily korán éretté teszi őket az élet gondja, sőt mondhatjuk okos öregekké, kik aggódva csüggnek szeretteik sorsán, aggódva gondolnak életük delén lul levő atyjukra. A romlatlan szívre reá nehezedik az élet gondja egész súlyával, ki tudná megmondani e nehéz idő küzdelme az évek hányszoros számával Írja fel nevét életükre, lelkűkre, testükre? Ilyen életre nem gondoltunk, ilyen életről nem volt fogalmunk még egy pár év előtt. Ilyen életről nem igen emlékezik a történelem. De hát sokan is voltunk, mondja valaki. Az emberek egymástól már nem tudtak élni. Ezért tehát a háború ? A fák úgysem nőnek az égig. Az emberek sem élnek örökké. A természet kevéssel beéri, mondja a római közmondás. Megélhet még ember, ember mellett. Igen sokan voltunk. Az élet nehéz volt eddig is. Végzett emberek hányták a havat a főváros utczáin csekély bérért, portási állásra főiskolát végzett emberek pályáztak. Nagy volt a munkanélküliek száma. De mégis a becsületes törekvést siker koronázta. A mostani nagy idők előtt szintén nehéz volt az élet. Mégis más volt az egészen. Nem volt ilyen nagy a nyomor. És akkor az embereket nem ismertük annyira kufárokn ak, mint most. Igaz, nehéz az élet. Mintha összébb húzódtak volna az emberi szivek, amin nem is nagyon csodálkozhatunk. De mégis, ma sok ember lett kapzsivá, könyörtelenné, nyerekedővé szegény embertársaival szemben. Az élet így változik. Az emberek, a kevésbbé jó emberek igy nyomják szegény embertársaikat. Aggódva kérdezzük, hogy az a föld, amely a kenyeret adta, el fogja-e viselni a reá nehezedő terheket? A kis gazdaság, amelyben a gyermek és az asszony szántott, fogja-e fedezni a kiadásokat? Könyörtelen hitelezők nem ütik e meg a dobot felette? Láthatunk még hóval borított buzakereszteket. Vájjon nem volt-e a termés számára hely a magtárban vagy a pádon? Hiányzott a munkaerő. Sok helyen nincs megművelve a föld, parlagon hever. Sok helyen sínyli a háborút az iskola. Elvitték és viszik az iskolákból a tanítókat. Kettő helyett egy tanit a megritkult gyermekek között, mert hiszen a nagyobb gyermekeknek dolgozniok kell. Némely helyen senkisem tanit. Több helyen hallgat az orgona. A nép maga busán énekel, az ájtatoskodók arczán ül a bánat. A templom elnémult énekese sírja felett a viharok orgonája zúg. Elbocsátott rokkant katonák mutatják sebhelyeiket beszélnek átküzdött csatáikról, kiállott küzdelmeikről. Élő krónikák. Örülnek, ha még annyi épség maradt testükben, hogy valamit dolgozhatnak, valamit kereshetnek a segély mellé, mit a hazától kapnak. Tisztelettel, mélyen meghatva nézzük a sebeket, amelyek nem hazudnak, némán is beszélnek, többet mondanak minden kitüntetésnél. Szeretjük a jót remélni, hiszen remélni csak jót lehet, reméljük a legjobbat, hogy minden megváltozik. Félve kérezzük, hogy meg fog-e változni sokaknak szivük, kik mások vagyonát a legválságosabb időben harácsolják össze szegény megszorult embertársaiktól, kik érvényre juttatják mások legnagyobb szükségei között, hogy testvér az erszény, jóbarát a pénz. Reméljük, hogy majd megint felmelegszik szivünk, megint csendesnek, nyugodtnak, szépnek, boldognak fogjuk találni az életet. Az életért, a nemzeti létért való küzdelmet felváltja a nemzeti jólétért való törekvés, egy szebb, jobb jövőbe vetett hit; nehéz küzdelmek, hősi csaták után ismét érezni fogja a nemzet a nagy kötelességek teljesítése után lelkének tiszta örömét, megérdemlett nyugalmát s a kiállott szenvedés tudata felemeli nemzeti erejét. Csendesen, lágyan, szelíden hull a hó katonáink sírjára, előbb mint a menyasszonyi fátyol lebeg majd az ártatlan hópelyhek nagy tömege, mint nehéz takaró borul a sírokra, mint szemfedél borul az elesettekre, megfesti pirosra a hősök vére. A második véres karácsonykor száll el lelkünk feléjük, a lövészárkokba, oda száll szivünknek érzelme ... a csecsemők feléjük tárják kezecskéiket . . . gondban, némán ünnepel a család ... de reméljük, hogy a béke angyala beszáll sziveikbe, hogy a béke angyala meghozza a zöld lombot, az olajágat ... a nemzet nyugalmát. Ki fog nyílni, tavaszra s békében fog ringani rónáinkon az aranykalászos búza, mi megadja a magyar kenyeret. A bánat helyt ad a vigasztalódásnak, a megpróbáltatások után jön az enyhület. Derült ég váltja fel Lapunk mai száma 14 oldal.
