Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-25 / 30. szám
2. oldal. _______RÁKOS .VIDÉKE_______________________________30. szám. Damjanich-u tcza sarkáig 20 fillért kell fizetnie nyúlfarknyi utért vagy a Kigyó-tértől, ha a 75 ős re, melyet megvárni napközben egy örökkévalóság, nem vár vagy — a mi még gyakoribb — nem fér fel, a többi kocsin csak 20 fillérért juthat el a keleli pályaudvarig! Ezek nem főbenjáró dolgok, de annak a figyelmetlenségnek elszomorító jelenségei, melyek nálunk minden téren fennt és alant egyaránt napirenden vannak. Végül még külön nagy fejezetül csatolhatjuk ide, a figyelmetlenségek sorába a mindennapos vasúti balesetek és szerencsétlen elgázolások kifogyhatatlan sorozatát. Tudjuk, a legtöbb esetben a közönség könnyelmű figyelmetlensége az ok, de vájjon nem járul ahhoz hasonképen a villamos vezetők figyelmetlensége is ? Mert ha a nyílt pályán a vonat elé botlik egy szórakozott vagy ittas ember, akkor elhisszük, hogy a villamos kocsivezető ártatlan; ilyen eset egy idő óta körülbelül hetenként fordul elő a mi vonalunkon is, de a mikor, mint a múlt héten, a Baross-téren egy váltó igazgató fiút gázol halálra a villamos, akkor még ha nem ismerjük is a szomorú eset részleteit, mégis állíthatjuk, hogy bűnös gondatlanságnak kellett fenforogni. Kis és nagy dolgokban minden téren állandóan a figyelmetlenséget találjuk, mint néha komoly bajok, máskor pedig végtelen sok kellemetlenség, boszuság, és kár kutforrását. Vájjon nem lehetne ezen erős akarattal, emberszeretettel és jóindulatú neveléssel segíteni ? Olyan kevesen vagyunk az emberpusztulás e nevezetes korszakában, hogy csakugyan ráérnénk egymást megszeretni és egy kicsit önzetlenül megbecsülvén figyelmes készségünkkel egymás javát előmozdítani. Levél a táborból. Garai Lajos doktortól, ki tudvalevőleg az olaszok kai harczoló seregünkben teljesít szolgálatot, megint igen érdekes tábori levelet kaptunk. Örvendünk, hogy már eddig közölt színes és élvezetes írásait ez újabbal szaporíthatjuk meg : 1915. VII. 4. Kedves Szerkesztő Uram ! Már egészen babonássá vált az a hitünk, hogy minden vasárnap vagy költözködünk, vagy valamely nagyobb ütközetünk van. így volt ez Szerbiában is. Itt is, ott is ritkán tudtuk, hogy hányadika van, milyen nap van. Hisz az természetes is, mert hiszen az ünnepnapok nem játszák a háborúban azt a szerepet, mint a békében. Mi, katonák, vasárnap is csak olyan szürkék vagyunk, mint máskor, az ebédünk minden nap marhahusleves, marhahús és komiszkenyér. Ahol pedig az ágyuk bömbölnek, ott nem csendül a harang a vasárnapi misére, ott nem látunk czivil lakosságot ünneplőben. De egy támpontunk van az időjárást illetőleg: ha eső ver, ha dühödten ontják reánk a lövedéket, ha végkimerülésig étlen-szomjan masírozunk, bizonyosan ünnep vagy vasárnap van. így volt ez 2 hete. Feldirigáltak a Krn csoportra. S minthogy az utunk az ellenség orra előtt vezetett, szombat este indultunk el az éj sötétjében. Esett az eső, mellettünk az Isonzo zúgott, sötét volt s mi szüntelenül előre, csak egy-egy tábori őr állított meg szuronyt szegezve a jól ismert „Halt Werda?“ kiáltással. Az eső mind jobban szakad, az esőköpönyegek sem adnak védelmet, bőrig ázunk, mint az ürgék. Le kellett térnünk az országúiról s a koromsötétségben botorkálunk siri csendben, nehogy a beszélgetéssel is eláruljuk magunkat. A legközelebbi faluban azonban már egy-egy pillanatra felgyújtottuk a villamos zseblámpáinkat, hogy tájékozódjunk. Ebben a faluban tartózkodtunk nemrégen egy hétig. Pár nap előtt kaptuk a parancsot, hogy hagyjuk el. De a mostani viszontlátás szomorú s az érdekes délvidéki község felismer- hetetlen. Egyetlen háznak nincs ép teteje. Az ablakok, amelyekben a narancsszínű és tűzpiros virágú kaktuszok díszelegtek, össze vannak zúzva. Sehol egy élő lény, talán még a sziklák közt bujdosó csermely sem mer tovább folyni. Lélegzetvisszafojtva, fáradtan megyünk el az Isonzó völgyéből a hegyek közé. Az eső zuhog. Az utón az összegyülemlett viz patakká nőtt s a némaságban csak a lovak patái csattognak Jobbra- balra egy-egy hatalmas gödör, vigyáznunk kell, hogy bele ne essünk. Ezeket az olasz gránát verte. Itt-ott világit egy korhadt fatörzs élesen, zölden befelé a feketeségbe. Ez az u. n. alpesi tűz, egyik érdekes sajátossága ennek a vidéknek. Végre a sok bukdácsolás után leérünk egy száguldó, széles hegyi patak völgyébe, de a kőhidja össze van lőve, nem mehetünk itt át, feljebb megyünk, ott fahidat vertek, ott átérünk a túlsó partra. Hajnalodott. Láttuk az előbb jelzett, összelőtt falut. Felismerjük a házat, ahol vacsoráztunk Ott volt a konyhánk. A ház egy roncs. Amidőn a lövés érte, épen kilépett rajta egy katona. Betette maga után az ajtót s ekkor robbant a gránát. A ház befelé omlott, az ajtót a gránát kinyomta s az ajtó a katonára esvén, ezt földhöz vágta. Az ajtót levették róla s horzsolásokon kívül kutyabaja sem volt. No de tovább megyünk. Egy hegyoldalon kanyarog az ut fölfelé, már látjuk az 1500—2000 méteres sziklákat, oda kell feltörekednünk. Óriási, vad hegyek. Az ut alatt szédületes, száz méter mély szakadékok, de jó bosnyák lovaink nyugodtan mennek felfelé. A feszült figyelmünk most már megszűnt, elkezdtünk beszélgetni, rágyújtottunk a cziga- rettáia, mert már védett helyen voltunk, az olaszok nem láthattak. Felhőkben, esőben, csatákban, holt fáradtan kapaszkodtunk a térdig érő sárban, végre délelőtt 11 órára elértük a részünkre kijelölt helyet. De milyen hely volt ez! Egy meredek, pázsitos hegyoldal, amelyen alig lehetett megállani. Ház nincs sehol, csak holmi csűr féle, amiben a hegyoldal füvét gyűjtik össze. De ilyen meredek helyen építeni sem lehet. Még az alpesi vidékekhez szokott tehenek s ökreink sem biztosak, ha itt legelésznek. Egymásután esnek le s egy ökör oly sebességgel forog lefelé, mint egy ördögmotolla, 10 méteres távolságokban is ei-elröpiilve a lejtőtől, mig végre egy kőrakáson, vagy a fák közt összetört tagokkal, letört szarvakkal megakad s búcsúpillantást vet a havasok felé. Persze az egész tábor teli torokkal kiabál: .Vigyázz, repül az ökör!“ Egy ily repülő ökör van is oly életveszélyes, mint egy gránát-explosio. Ilyen helyen kellett megtelepednünk 150 emberrel és 60 lóval. Hamar fatörzsekből, ágakból tetőket készíttettünk, hogy legalább az esőtől meneküljünk valahogy. De a legkö-
