Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-25 / 17. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 17. szám. Aranyat — vasért. Kedves, mosolygó őszi délután volt. Ebéd után együtt ültünk, elöljárók, az intézet kisebédlőjében s az udvari ablakon keresztül a kint futkározó piros arczu, vidám fiainkban gyönyörködtünk. A háborúról is került pár szó. Kezembe vettem az egyik napilapot s átfutottam a harczterek vastagbetüs legújabb jelentéseit. Ezután egy-egy hosszú hasáb következett tele apró betűvel, névvel, számmal; azon nemes lelkeknek sora, akik megértették az idők jelét, átérezték az események fontosságát, azt: hogy a harcok világába, a lélek, erő, könny és vér milliőjébe nem illik bele a gyémánt melltü s buton ragyogása, sem az aranyláncz csörgése; leaggatták hát magukról s rátették a haza oltárára s kaptak érte emlékül egy darab vasat, egy fekete vas- gyürüt: Pro Patria 1914. Boldog emberek ti — gondoltam magamban, — kik kincseket áldozhattatok, kik — gyakorta — a hiúság tárgyait Istennek tetsző erénygyakorlatok eszközeivé varázsolhattátok ! Én irigyellek most titeket. Most látom csak, mily szegény vagyok, hogy aranyat és ezüstöt nem szereztem, vasgyürüt sem hordhatok. De mégse! Van nekem is valamim, van szivem, szeretetem, ez is lehet érték s ezt én is szívesen odaadom, felteszem a haza oltárára: elviszem a beteg, haldokló hősök közé, vigasztalom őket, imádkozom értük és ilyenkor úgy érzem, mintha onnan felülről egy láthatatlan titkos kéz lehajolna hozzám s megsimogatná szivemet, úgy érzem ekkor, hogy én sem maradtam hátra, én is adtam valamit és azt a vasgyürüt, amit viszonzásul az a láthatatlan kéz nyújtott nekem, én nem az ujjamon, hanem a szivemen hordozom . . . Ilyen gondolatok töltötték el agyam, s mig ily gondolatok között repültek a napok, váratlan kedves meglepetés ért. Nem adtam, sőt éppen én kaptam aranyat — vasért egy fiatal hőstől, az északi harcztérről . . . Az egyik napon, midőn előadásom után szobámba tértem, az asztalomon egy rózsaszínű tábori lapot pillantottam meg. Felemeltem s rajta egy kedves, hü barátom kuszáit betűit ismertem fel: „Súlyosan megsebesültem, imádkozzál értem. Feri." Mondhatom, mély hatással volt reám e rövid tudósítás. Bár sejthettem ezt, de most még sem tudtam magam beleélni a lesutjó híradásba. Felujult képzeletemben a pillanat, amikor elbúcsúztunk, amikor rám borult, megölelt, megcsókolt s egyszerre csak eltűnt, itthagyott engem az én örökké mosolygó, de ez egyszer könnyező hűséges önkéntesem. Fájt a távozása, mert a százezrek között, akiket a haza fegyverbe szólított, s akik egyetlen parancsra itthagyva mindent, a bucsucsókkal egy reményteljes életet, egy kenyérharczos apai szivet, a gyenge nő s a fejlődő csemeték támaszát, szülők boldogságát vitték el a vérszinhorizontu csatamezőre, ezek között, mondom, őt féltettem legjobban, ő érte szállt fel legtöbb sóhajom; hisz őt szerettem legjobban. És amikor beleakartam magam élni az itthonmaradt félárvák helyzetébe, úgy éreztem, olyan az én szivem, mint télen az erdőben az az elhagyott puha madárfészek, mit kihü- tött a téli fagy és hó s amit semmi, csak az áldozatos honszeretet tud ismét felmelegiteni . . . Nemsokára ezután újabb értesítést kaptam, hogy az én hős Ferikém már otthon fekszik szülői házában, gyermekábrándjaink kedves szülőföldén. Hazasiettem s első utam volt őt felkeresni. Mikor a ködös délután utczájukba fordultam, különös érzelem fogott el. Erősebben dobogott a szivem, mintha csak ki akart volna törni, hogy előbb legyen ott, mint én. Benyitottam a kiskapun, az ajtajánál megálltam, hozzásimultam s csendben hallgatóztam. Egy ágynak meg- megujuló nyikorgása, s valami könyvnek lassú lapozgatása hallatszott ki onnét. Felnyitom az ajtót, egy sápadt, kedves fiatal arcz, lázas sötét szempár tekintett felém s az ajka mosolyra nyílt, mint azelőtt. Többet nem láttam, arcom, szemem, könnyem eltemette az övét . . . Halkan beszélt, elmondta hosszan, mi történt vele, hogy jutott haza; majd hirtelen mozdulattal a falon függő hadviselt, rongyos zubbonya felé mutatott. Én odavittem, közben megsimogattam a kegyetlen golyó helyét, amely a hü barátot hőssé avatta fel s testébe véste véres bélyegét. — Hoztam neked valamit, mondta szokott kedves hangján, miközben bőrtárczájából imakönyvét bontogatta ki. Szétnyitotta s a lapok közül az előtte fekvő folyóiratra egy összepréselt kicsi virágszál, egy kis nefelejts hullott le. — Tűzkeresztségem legközvetlenebb s leghitelesebb tanúja e piczi néma teremtmény — mondotta s ujjai között tartotta. A lövészárokban már elhelyezkedtünk s tűzre kész fegyverünk csövét az árok szélére fektetve, az ismeretlen ellen felé irányítottuk. Dobogó szívvel vártuk az első parancsszót. Ezen feszült pillanatban vettem észre, hogy fegyverem alatt egy kis nefelejtsbokor két szép kék szemével felém mosolyog. Volt még annyi időm, hogy leszakíthattam s elrejthettem. Közben már egy-egy ellenséges'golyó süvített a levegőben, egyszerre csak felhangzik a parancsszó, s ami első tüzünk is megrázta a levegőt . . . A többit már elmondtam. Tedd el hát e szerény emléket; az idegen földről drágábbat nem hozhattam, de amikor e csekélységet leszakítottam, reád gondoltam, mert úgy éreztem, hogy abban a nehéz pillanatban a te lelked az én lelkemmel az imában találkozott. Ezért nézett rám oly vigasztalón e kis nefelejts . . . Szólni nem tudtam; szemem hálás tekintete, a benne rezgő hálaköny, hős kezének meleg szorítása fejezte ki köszönetemet e nagy szeretet megnyilvánitásáért. íme, igy értem kimagyarázva a fent említett váratlan meglepetést, hogy a világháború kezdetén még nem adtam s már is kaptam aranyat vasért; mert az én szeretetem csak vas volt, de amit érte hősömtől egy szerény nefelejts alakjában kaptam, az — legalább nekem — aianyat ér! Ez egy a suk közül; óh, hányán vannak ily szerető szivek. N. G. Radó látcsövek, verseny-, vadász-, tengeri-, szinházi- célokia alkalmas Zeiss, Busch, Goerz, Voigtländer stb. teljes garanciával félárban kaphatók: 9 fényképezőgépek és vadászfegyverek üzletében, Egyetem-tér 5. Vétel, csere. Stereo Zeiss Tessai okkal, Tükörreflex Kamerák, Görz Anschütz Ango,stb. teljes garancia mellett. Prizma s
