Rákos Vidéke, 1914 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-12 / 15. szám
8. oldal. RÁKOS VIDÉKE 15. szám gyógyítja a lázbeteget. Én fedeztem fel gyógy erejét és sikerült megszabadítanom a lakosságot e gyötrelmes és többnyire halálos betegségtől. És beszéd közben már főzte is a csodás italt. A fiatal papot jótékony, bágyadt ernyedtség szállotta meg; úgy érezte magát, mint beteg, fázós gyermek édes anyja ölén. Lázas fényben csillogó szeme merengve kisérte a főző-edényből felszálló, gomolygó párákat, az öreg ezüstfehér fejét, melyet a nap sugara csillogó glóriába vont. Hálás tekintettel figyelte gondos szorgoskodását, mellyel a gyógyitalt készité. — No, már kész van! — szólott örömmel. Nesze, fiam, idd meg, majd lefekvéskor ismét kapsz egy csészével. És most beszélgessünk: — Te három hónapja vagy itt, fiam és lelkedet már is megszállja a csügge- dés, én harmincz éve vagyok itt és tiz évig folytattam a legádázabb harczot. Mindent elkövettem, amit észszel és akarattal kivihetőnek tartottam. Minden hajótörést szenvedett e nép romlottságán. Meggyülöltek, kétszer reám gyújtották a házat; a legjobb akaratnak ellenszegültek. Folytonosan hivatalos eljárás volt ellenük, büntették, börtönözték őket. Mi haszna! Nem akartak esküdni, kereszteltetni és nem volt temetés pappal. Végre megadtam magam és azóta tűrhető állapot van, legalább esketem, keresztelem és temetem őket, egyébre nem terjedt papi funkcziőm; de tiz évig ezekért is harez és háború folyt. Templomba sohasem jönnek, a haldokló mellől elűznek. A pap csekély jövedelmét megadják, de egyébbel nem is törődnek. Elődöm, úgy hirlett, megszökött innét, de én úgy gondolom, hogy agyonverték. Itt élek harmincz éve már, könyveim, kedves filozófusaim társaságában volt csak örömem ; ezek között töltöm időm legnagyobb részét, magam is Írogatva, mit felvett név alatt küldök világgá ; elég jól megfizetik és ebből telik könyvtáram pazar gazdagsága. Mindenemet erre költőm. — És nem csüggedtem el; még várok, — várok valami csodát, valami isteni megnyilatkozást, mely a tévelygő lelkeket visszavezérli Istenökhöz! — Folytasd fiam a küzdelmet! Tégy meg minden lehetőt, mit eszed és lelkiismereted sugal, hogy önvád ne érhessen. Ne engedd a harag, gyülölség démonát lelkedhez férkőzni. Isteni mestered türelme és szánalma szálljon lelkedbe e lelki nyomorékok iránt. — És várjuk a hajnalt, mely egyszer felvirrad! Vagy jönni fog az Urnák Ítélete! . . . És jött! . . . Halálos félelem kétségbeesett jajgatása tört keresztül az országon. — Ijedt rémülettel menekült mindenki. Barát nem ismert barátot, — apa fiát, — anya futott gyermekétől. Rendbontás, fejetlenség mindenütt. Meglazult a törvény hatalma, erőtlen lett a szeretet, nem tudta össze tartani a félelemtől remegő sziveket. A halál angyala végig suhintott kaszájával országok felett. — „És hallatszott Rámában sirás, rivás és fogaknak csikorgatása.“ Csak egy hatalom uralkodott ur, szolga, nagy és kicsiny felett. Egy kegyetlen, ádáz ellenség — a kolera. Az egész országban dühöngött, nem kerülte el azt a megyét sem, amelyben Almarév feküdt. Csak a falu nehezen járható utjai, hegyekkel elzárt fekvése késleltették ott a rém pusztítását. De előre lehetett látni, hogy mocsaras, párás, miazmás levegője a rémes betegség tenyészháza lesz és minden akarat vagy tudás megtörik itt ellene. Végre csakugyan át is jött a hegyeken, járatlan utakon; egyszer csak itt volt és hullottak az emberek rakásra. A pánik kitört. Halálhörgés, átkozódás, jajgatás pokoli lármájától visszhangzott a hegyzárta kis falu. Kétségbeesett vészkiáltását nem volt ki meghallja A vármegye erejét és hivatalos segítségét már előbb mind lefoglalta, kimerítette a közelebb fekvő falvak nyomorúságos ínsége. Kinek jutott volna eszébe, hogy az istentelen almaréviek segítségére menjen; de már nem is volt rá erő, sem eszköz, az egész megye kimerülve vergődött. A két pap éjet-napot imádságban töltött, az Ur kegyelmét esdekelve a nyomorultakért. De a nép még jobban gyűlölte őket, mert valahogy a lelkökbe vetődött, hogy a papok átka fogta meg őket. Rettenetes volta helyzet. A betegek szerteszét szaladtak, — hozzátartozóik az utczára zárták ki őket. Az iszonyú betegségtől eltorzult arczu halottak temetetlenül feküdtek az utczán. Megszűnt minden munka, rend, csak zokogás hallatszott, meg a haldoklók halálhörgése hangzott messze el a fekete éjszakába. Nagynehezen sikerült a papoknak egynéhány embert toborzani, hogy legalább a halottakat eltemessék. Két csoportra oszolva, egy-egy pappal az élükön jártak és szállították a hullákat. Ők is segítettek, meg felügyeltek, ne hogy vagy e.y haldokló is kerüljön a közös sirba. Ebben a kétségbeejtő, borzasztó helyzetben csak nagyon erős lelkű ember tudott megállani. A fiatal pap sokszor megriadt és talán képtelen btt volna folytatni e rettenetes küzdelmet, ha erős, kitartó mártír leikével öreg barátja nem támogatja. Az eső meg betek óta folyton esett. Éppen vasárnap volt, hogy végre a felhőkön derengő napsugár tört elő. A fiatal pap elindult kőrútjára, hogy a szerencsétleneket számba vegye. Vágyó szemmel tekintett a felhők közül előtörő napfényre. Egy fiatal asszony az útfélen kinos görcsökben vonaglott, a járvány szederjes színével arczán. A mikor a pap odaért, iszonyú kínok közt fel- emelkedett és lába elé vetette magát: — Oh! atyám, könyörgök, adj irgalmat nekem! Meghalok és nem lesz kegyelem lelkemen! Rossz, gonosz voltam, de megbántam bűneimet, az Ur kegyelmében szeretnék meghalni. Óh, szent atyám, — vájjon van e számomra bocsánat? — Az Ur kegyelme veled van leányom. Az ő mindenekfelett való jósága megkönyörül a megtért bűnösön és megbocsát! Együtt imádkozott az asszonynyal, kinek kékülő ajaka csak nagynehezen bírta utána mondani a töredelmes szavakat. A kimerült asszony áléivá elnyúlt a földön s a pap gyöngéden egy közeli hüs bokor alá helyezé. És meghatott szívvel sietett elbeszélni öreg barátjának a nagy eseményt. Az első megtért bűnöst. A bezárt ajtók és kapuk nyílásain nézték és figyelték az asszonyok a szokatlan dolgot. — Na, szóltak, — a szegény Sárinak is vége van! — Menjen, kend az anyja, nézze meg, hogy vájjon meghalt-e? — Dehogy nézem, úgy se segíthetek rajta, még rám ragad a betegsége . . . És csak messziről pislogtak a nyomorult felé. Leszállt az est, mindent sötét árnyba vont, csak a bokor alatt fekvő Sári fehéres keszkenője villogott elő. Sógorasszony, komámasszony rémült tekintete, ha akarta, ha nem, minduntalan arra felé nézett. Sóhajtoztak: —- Jaj, csak elvinnék már! . . . Klári ott jött el mellette, szólongatta, nem felelt. Meghalt az már! — Pedig be jó dolgos asszony volt! . . . Pitymallott; kinéz az egyik szomszédasszony az ablakon, rémülten elkiáltja magát: — Jézus Mária! Jön a Sári! . . . Tántorgó léptekkel, a kiállott betegségtől megviselve, csakugyan közeledett az asszony. Volt ijedtség, lótás futás, kapkodás, akarták a csodát látni, szaladtak a kapukhoz. — Jaj Sári! te vágy é, vagy a lelked? — Az Ur kegyelme betelt rajtam, jobban vagyok. Babonás félelemmel nézték, a mint Sári a ház
