Rákos Vidéke, 1914 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-11 / 2. szám
6. oldal. __________________________rákos vidéké_____________________________2. szám. — Jó, hát nem bánom, de oszt’ senki ne szóljon a dolgomba! — Na, fiam ! — szólt a kisbiró — ez a jó ember magához vesz, gondodat viseli, kitanit a mesterségére. Légy jó, engedelmes, hogy embert faragjon belőled. A gyermek szótlanul bt fordult a házba, hogy összeszedje kis ruhaneműjét. Csermák uram meg állott büszkén, fontosságának tudatában, hogy ő most kisegitette a falut. Pedig tulajdonképen neki volt szüksége inasra. Aztán elindultak. Elől nagy léptekkel Csermák mester, utána hátán batyujával Peti lépkedett a kegyelemkenyér keserű falatjáért. A mesterné asszony már a pitvar ajtóból észrevette őket. A kezével ernyőt csinált a szemének úgy nézett; észre is vette hamarosan, hogy a majszter uram nem jön egészen biztos léptekkel, hol erre, hol arra huzza a virtus, rákiáltott hát, pedig még kívül voltak a kapun: — Ebadta vén disznója! Hát már megint leittad magad! Czifrán visszafelelt a majsztram is, de Csermákné nem az az asszony volt, akit csak úgy egyszeribe el lehet hallgattatni. — Hát avval a kölyökkel mit akarsz ? Minek czipeled magaddal? — A Kovácsné fia, akit ma temettünk. Nincs senkije, hát magamhoz vettem inasnak, bökte ki a majsztram. Örült, hogy túl volt a vallomáson. Meg is indult erre az asszonyság nyelve, kezdte mindenféle szentekkel, díszítette ékes titulussal a csizmák nagymesterét és végezte evvel: — Hát meg sem kérdezel engem, vén ökör? Talán lenne nekem is egy két szóm hozzá? De nekem nem kell, tudd meg! . . . — Asszony, a szádat! . . . Orditotta fenyegető mozdulattal a majsztram. — Persze, hallgassak? Hát ki főz, ki mos reá? Ki gondoz/a majd? Én e, vagy te? Érezte Csermák uram, hogy ezt az igazságot csak ordítással lehet legyőzni, bömbölt hát, mint egy megvadult bika — Én ezt úgy akarom! Én parancsolok a háznál. Hol a botom?! . . . Ide avval a bottal! De hiába nézelődött, nem találta meg. Majsztrauiné asszony pedig tudta, hol a határ, fordított hát e^yet a keréken és hangos sírással átkozódassal vegyesen, ajtót csapkodva vonult vissza a konyhába. Szegény kis Pétiké rémülten, dermedve állott, nem tudta, mit csináljon, fusson innét, vagy sírjon, zokogjon ő is? Fogalma sem volt ilyen nagy indulatról; az ő jóságos édesanyja mindig szeretettel szólott hozzá, szelíden feddte meg és nagyon kényeztette az egyetlen vézna kis fiát. És azt mondta: — „Te vagy az életem, > mindenem, ha te nem volnál, lelkem kis fiam, nem is kívánnék élni.“ Jaj, és csak most látja, hogy a kutyának sem kell. Micsoda felesleges a világon! Istenem, bár csak meghalna, hogy oda temetnék az édes anyjához gondolta nagy busán. Mostoha sorsa mégis ott marasztotta a majszt- ramné asszony dirigálása alatt, mert hát a kis inast eleinte mindenre inkább tanítják, mint a mesterségre. Az asszonyság pedig ugyancsak jól kihasználta a helyzetet. bzegény kis Petinek nem volt egy megálló pillanata. „Fuss ide, fuss oda. - Rakd meg a tüzet. — Hozz be fát. — Eredj a boltba — Adj a disznónak enni. — Hozz vizet. — Mosd el az edényt 1“ — így ment ez egész nap. nem volt egy csepp pihenője, este majd leesett a lábáról a nagy fáradtságtól. Ha az asszonyság vásárolni ment a piaczra czipelte utána a nagy, nehéz kosarat. Sokszor úgy megtöltötte, csak úgy görnyedt a súlya alatt Az asszonyságnak nagyszokása volt, hogy megállt ezzel, vagy azzal a komámasszonynyal eltereferélni egy fél órácskát. Peti pedig ott görnyedt háta megett a nagy. nehéz kosárral, s magában sóhajtozott. Bár csak kibeszélné már magát az asszonyság. Mert két vézna karja majd letörött. Nem is volt szegénykének soha jókedve. Minek? Állandó szomorúság ült sovány, vékony arczocskáján. Nem örült semminek, de nem is igyekezett senki, hogy örömet szerezzen neki, de mindig és mindenkitől kapott ütleget a legcsekélyebb hibáért is. Laczi, az első inas is vele takarittatta a csizmáját és közben jól meg- kontyolta. Ha nem evett az is baj volt. — Egyél! Olyan vagy mint a hét szűk esztendő, azt hiszik, nem adok enni! förmedt reá a majszterné. Ha evett, azt mondták: Elég volt annyi. Ő csak tűrte, tűrte, de mit is tehetett volna egyebet, gondolta, hogy egyszer csak vége lesz, vagy igy, vagy úgy. De akárhogy is, csak teltek a napok. Egyszer csizmát vitt haza. Ritkán tehette, mert ez rendesen Laczi dolga volt. Mem is engedte volna neki azt a pár fillér hasznot, ami avval járt, de most határozottan őt küldte a gazda. Elindult hát, de nem fütyörészve. Messze, a falu másik végén lakott a csizma tulajdonosa. Hogy megrövidítse az utat, oldalt tért a mezők felé. Amint haladt a dűlő utón. látja, hogy több fiú bennt a mező közepén, ahol mocsaras hely volt, hosszú vesszőkkel csapdos valamit a vízben. Közben nagyokat röhögve kiáltották: — Azt is üssed! Na még azt is! Kíváncsian nézte, nem tudta mi lehet az. A fiuk meg úgy körül állták, hogy nem láthatott oda. Közel nem akart menni, mert tudta, hogy belé kötnének a vásott fiuk. De szerencsére nagy tülköléssel közeledett az országúton egy autó. Nosza, most a fiuk mind ott hagyták a pocsolyát és sebesen iramodtak az országút felé, ahonnét a nagy látványosság Ígérkezett. Egy pillanat alatt egy sem volt sehol. Peti kíváncsian ment a mocsárhoz Hát lát benne három szerencsétlen öklömnyi csóka fiókot. Egy még vergődött. Hamar lelökte a csizmát a karjáról, a nadrágját feltörte, térdig begázolt a vizbe, s egy faággal sikerült a szerencsétlen kis fuldoklót maga felé huzni. Kiemelte a teljesen kimerült madárfiut, kitette a fűre. A másik ! kettőt is kifogta, de azokban már nem volt élet. Leült : a fűre és kimondhatatlan gyönyörűséggel törölgette, száritgatta, élesztgette a zihálva lihegő kis csókát. Azután kebelébe, inge alá tette, meleg, dobogó szivéhez közel. Az Öröm és gyönyörűség annyira összeszoritotta a torkát, hogy alig tudta elmondani az üzenetet, a mivel a majszter haza küldte a csizmát. A csizma tetszett a tulajdonosnak és adott egy huszfillérest Petinek. Micsoda öröm töltötötte el szivét; ment, rohant hazafelé és útközben vett a mészárostól friss májat a csókájának, leült az utszélére és próbálta etetni, de bizony a nagy élet-halál harcz annyira kimerítette C/.és KIR.UDV. SZÁLLÍTÓ BUPAPC/J.IY H0//UTH ItUQ/ ü J:
