Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-21 / 51. szám
51. szám. RÁKOS VIDÉKE mért hallgat úgy az a kölyök Hát mi már nem is élünk a számára ? Egyszerűen meghaltunk ? Mi ? Felutazom! Ez a fenyegetés nem volt komoly. Hanem amikor már télre kezdett fordulni az idő s a fiú még mindig nem adott életjelt magáról, a Szóky kúria öreg lakóit majd fölvetette a nyugtalanság. Széky Barnabás egy napon saroglyába tétette a róka torkos bundáját, megírta testamentumát s odaállott a nagyasszony elé : — Megyek Pestre. A nagyasszony halotthalvány lett erre a kijelentésre. Még az aranykapcsos piros klárisgyöngysor is, amely olyan fiatallá tette a fehérhaju nagyasszonyt, elsápadt a nyakán. De aztán erőt vett magán, nem akart gyöngébb lenni, mint édes öreg hitestársa és csöndesen mondta : — Menj ! És amikor a kocsi, mely az állomáshoz vitte Széky Barnabást, kirobogott az öreg kúria kőkapuján, a nagyasszony könyörgő hangon kiáltotta az ura után : — De ne bántsd azt a fiút! II. A pesti nagy bérház harmadik emeleti folyosóján Széky Barnabás keserves felfohászkodással csavargatta jobbra-balra kemény nyakát, hogy meglássa azt az ajtó számot, ahol a fiatal lakott. Végre ráakadt. Égy kicsit elfogultan, bizonyos szorongással ütötte meg a kilincset, de az ajtó zárva volt. Valaki belülről kinyitotta. Széky Barnabás zavartan hátrált meg. Egy fiatal leány állott előtte. — Engedelmet, tán rossz helyen járok, — dünnyögte. — Kit tetszik keresni? —„ Széky Miklóst. — Itt lakik. Székv Barnabás csodálkozva nézett a leányra. — Itt? — mondotta érthetetlenül és belépett. A lány félszegen, bizonytalanul állott elébe. — De most nincs itt. Csak később jő haza. Széky Barnabás kedvtelve nézte a lányt, akinek gyerekarczát pirosra festette a zavar és jókedvűen mondotta: — Nem baj Megvárom. Én az apja vagyok. A leány elsikitotta magát. Halotthalvány lett és reszketve, félve nézett az ajtó felé. Látszott rajta, hogy legjobban szeretett volna elfutni. Széky Barnabás valami különös elfogódottságot érzett. Sajnálta a leányt, aki úgy megrettent tőle és szelíd hangon mondta: — No, no, hát olyan ijesztő vagyok én? A lány karikára nyílt, félénk szemekkel nézett az öregre. Könny ragyogott a pilláján s mikor az öreg, hogy jobban megnyugtassa, megsimogatta a haját, hirtelen görcsös szeretettel ragadta meg a simogató kezet és megcsókolta. Az öreg röstelkedve húzta el a kezét. — Nem vagyok püspök, leányom — mondotta zavartan. A leány egyszerre megváltozott. Az öreg szelíd hangjára mintha minden félelme elpárolgott volna, szeles és boldog gyermek lett, aki sietve húzta le a bundát az öregről, és kedveskedve tessékelte be a szobába. — Ugy-e nagyon elfáradt? Hosszú volt az ut, oh, hogyne! Istenem, tán meg is éhezett. Hiszen dél is van már, — csacsogott össze-vissza. Mindjárt, mindjárt meglesz minden. Akkorra megjön Miklós is . . . Ennél a mondatnál hirtelen elakadt a szava. Sötét pir futotta be az arczát s hirtelen kiszaladt a konyhába. Széky Barnabás bámulva nézett utána. Valami nehéz, bizonytalan érzés fogta el. Oly készületlenül 7. oldal. találta ez a különös, kusza helyzet, hogy békétlenkedé sének csak ezzel a dünnyögéssel tudott kifejezést adni: — Ejnye, ejnye . . . Józan gondolkodású ember volt. Tisztában volt vele, hogy mit jelent ez a lány itt, a fia otthonában és becsületes lelke mélyén bizonyos háborgást érzett. Ördögbe is, ez a fiú veszettül csinálta a dolgát. Az öreg körülnézett. A lakás, melybe jutott szegényes volt. Az ablakokat azonban hófehér függönyök borították és a bútorok szinte ragyogtak a tisztaságtól. Meglátszott mindenen a gondos női kezek nyoma. Olyan kedves kis fészek volt a lakás, amelyben az ember önkénytelenül keresi a dalosmadarat, mely a ház boldogságáról dalol. A konyhában csakugyan halkan dalolni kezdett a lány. Széky Barnabás szivét csöndes melegség futotta át, a nyitva maradt ajtón kíváncsian nézett a konyhába. A lány ott sürgött-forgott a tűzhely körül. Fehér kötényében, a munkától kipirult lázas arczával olyan kedves látvány volt, hogy Széky Barnabás kezdte érteni a fiát. Ejnye, már jöhetne is az a fiú. Az öreget újra elfogta az a nagy bizonytalanság. Mit csináljon most, ha megjő a fiú? Leszidja, korholja? Nehéz dolog. Nem teheti már a lány miatt sem, akit nem bánthat meg. Szegény leány, talán nem is tehet róla, hogy ide jutott. Egészen gyermek. Az a haszontalan kölyök bizonyára behálózta. Kívülről nyilt az ajtó. A fiú betoppant. A lány a konyhából elébe szaladt. Lázasan suttogta: — Nézd ki van itt? — Apám! — kiáltotta a fiú, de hirtelen megállt a küszöbön. Az öreg fölemelkedett. A szemöldökei összerán- dultak, de aztán csöndesen mondta: — Jer, megölellek. Az anyádért . . . III. Ebéd után, amely kínos csöndben telt el, az öreg azt mondta: — Fiam, most jer velem. Bejárjuk a várost. A leány szemében egy köny jelent meg. — De visszajönnek? Az öreg ránézett. Meghatotta a lány félelme és hirtelen gyöngeség fogta el. — Oh, hogyne, gyermekem — mondotta — és megcsókolta leány homlokát. A fiú elképedve nézte az apját. A lány pedig kaczagott vidáman, boldogan és bohó kedvvel sürgölődött az öreg körül. Megindultak. A fiú szótlanul, szorongatva haladt az öreg mellett, aki az utczán rákezdte; — Nagy boldogságot csináltál, fiam. Már most mi lesz? A fiú hallgatott. — Na jól van, én mondom hát meg, — szólott az öreg. Az anyádnak nem szabad ezt megtudni. A leány árva, a leányt leviszem magammal. — Mi? Mi az? — Riadt fel a fiú. Az öreg határozottan folytatta : — Leviszem az anyádhoz. A leány jó, derék. Te voltál a romlása, te adod vissza becsületét. Haza viszem. És az anyád mellett fog élni addig, amig te kész ember vagy. Az anyádnak azonban nem szabad tudni a mostani dolgokról. Neki hazudunk. Azt mondjuk, a rokonaitól hoztuk el, akik nagyon szegények Én is hazudok, — az anyádért. Akit mgölne a valóság. Érted ? A leányt én nem féltem. Az jó lélek, gyermek. S az anyád mellett még jobbá válik. Leviszem. A fiú csodálkozva hallgatta az apját, aztán tartózkodva jegyezte meg: — Fölösleges. Hiszen én nem akarom feleségül venni azt a lányt.
