Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-27 / 30. szám
6 oldal RÁKOS VIDÉKE 30 szám. CSARNOK. Bársonyka. Irta: Balázsovich Zoltánné. (Folytatás és vége.) Vasárnap délután összeverődtünk vagy tizen, Vincze meg Bársonyka is közöttünk volt. Tanakodtunk, hogy mint töltsük el az időt? Vincze beszélt. — Hallgassatok reám! Nagyon meleg van, men- jünk fürdeni a folyóba. Nagyszerű lesz most a füzesben! Bársonyka tiltakozott. Én nem megyek! Meg van tiltva! Járvány miatt a folyóban fürdeni szigorúan tiltva volt. De mind nagyon vágytunk, s a vége az lett, hogy menni fogunk. Sőt Vincze addig beszélt, mig rá nem vette Bársonykát is, hogy velünk jöjjön, ha nem is fürdeni, de kisérjen el a gyönyörű, kies, szép füzesbe. Végre beleegyezett, hogy eljön, de nem fürdik, mert az édes anyja is megtiltotta. Fütyörészve indultunk útra és csakhamar künn voltunk a város végén, az imádott füzesben. A folyó mellett zöld gyeppel benőtt kis tisztás volt, sűrűn bekerítve fűzfával, bokrokkal és fákkal. Remek vetkező hely, mert nem lehetett bele látni sehonnét sem. Elbújva fürödhettünk. Mi fedeztük fel és féltő gonddal őriztük, nehogy valaki más is reá találjon. Lármásan, vígan, kaczagva vetkőzni kezdtünk és bevetettük magunkat a hüs folyóba. Bársonyka végig nyúlt a. zöld gyepen és derülten nézte hanczurozásunkat. Vinczét támadtuk s ő mint macskákat dobált a vízbe, folytonosan potyogtunk, ő harsányan kaczagott erőlködésünkön, hogy őt a vízbe dobjuk. Végre megelégeltük és szállingóztunk kifelé a vízből. Egyszer Vincze kiugrott, felkapja Bársonykát. Nesze kényes, fürödj te is! kiáltással bele nyomja a vízbe. Az iszonyúan rugdalózik, de nem használ. Rászólunk! — Enyje Vincze, hagyd már el, ez csúnya dolog! De ő csak tartja és kaczag. Egy hatalmas rúgás és elcsendesedik Bársonyka. — ügy, úgy! csak add meg magad! beszél Vincze és kiemeli Bársonykát a vízből. Nem rugdalózik az most, csak aléltan csüng keze, lába. Lefekteti a fűre, — de az nem mozdul. Köitögeti. — Na, Bársonyka! Ne izélj! — Kelj fel már ! De az nem mozdul. Na, nézzétek elájult! Felrántom aczipőmet, felugróm, oda megyek, lehajtok Bársonykához. Nézem, iszonyú rémület száll meg. Elfehéredett ajakkal mondom Vinczének. Hiszen ez meg van halva! . . . Te! mondom gyűlölettel — megölted 1 .... A fiuk feljajdultak, zokogtak, jajgattak. Dörzsölték, torkába fújtak Bársonykának, mind hasztalan. Vincze csak állott és hangoztatta : Nem akartam! Nem akartam ! Kétségbeesésünk leírhatatlan volt. Kapkodtunk ide- oda, nem tudtuk, mit csináljunk. Végre magamhoz térek annyira, hogy gondolkozni tudok. — Fiuk! szólok — maradjatok itt, el ne mozduljatok mellőle. Senki hozzá ne nyúljon többé. Én rohanok be Füzesy tanárhoz és elmondom a dolgot. Már indulok, de Vincze elémbe áll. — Azt is megmondod, hogy én voltam! kérdezte tompa hangon. — Hogyne! Meg hát! szóltam és rohantam be a városba. Lélegzet elállva, majdnem összeestem a tanár kapuja előtt, de hősiesen összeszedtem magam és beléptem. Vasárnap délután a kerti lugasban egy pár barátjával békésen tarokkozott a tanár ur. Mikor meglátott, felém jött, de a mikor rám nézett, látva kikelt arczomat, megdöbbent. Istenem, mi történt! — Beszélj! De hang alig tudott kijönni ajkamon, a nagy felindulástól. Végre nagynehezen elmondtam és végeztem avval, — Bársonyka nincs eszméletén és én azt hiszem, meghalt. — Szent Isten! kiáltott a tanár. — Jer, menjünk! ózonnal vezess oda. És rohantunk vissza. Csuda, hogy tudtam menni. Siri csendben ültek a fiuk. Vincze nem volt köztük. Bársonyka ott feküdt a tisztás közepén, feje alá egy kabát volt gyűrve párnának. Gyönyörű kék szeme lehunyva, szőke hullámos haja csapzottan homlokára tapadt. Karcsú, szép alakja mereven kinyúlt. Legalább egy arasszal látszott nagyobbnak, mint volt. A tanár hozzá hajolt, aztán ráborult. — Palika! kicsi Palikám ! Hogy, mondom meg az édes anyádnak ?! A fiuk is mind zokogtak. Iszonyú, gyötrelmes volt. Végre a tanár erőt vett magán és intézkedett. Egyik fiút kocsiért, mig a másikat doktorért küldte. De nem használt már Bársonykának semmi . . . Harmadnapra eltemettük. Micsoda szomorú temetése volt . . . Ott voltunk mind, az egész iskola.és zokogtak mind. Az iskola énekkara fuldokló zokogással, alig tudta végig énekelni a gyászdalt. Hát az anyja! ... Az édes anyja! Mit érzett egyetlen gyermekének vesztén. Vele elveszett mindene. A Vincze apja is ott kopogott mankójával a koporsó mellett. Sirt és átkozta fiát, aki eltűnt. — De Isten ne is adja, hogy vissza kerüljön soha többé a gyilkos! kiáltotta. Nagy lelkirázkódtatáson mentünk keresztül mindannyian és ez meglátszott az egész osztályon. Csendesebbek lettünk, nem volt semmi kedvünk léháskodni. Nagyobb igyekezettel és több időt fordítottunk a tanulásra. Bársonyka, Vincze nem volt közöttünk, de folyton róluk beszéltünk és rájuk gondoltunk. Lassanként leperegtek az évek, mi elvégeztük iskoláinkat és elszéledtünk a szélrózsa minden irányába, ki erre, ki arra az útra, melyre czélja vitte, sorsa vezérelte. Égy napon korábban mentem hivatalomba, mint rendesen. Az Írásbeli jelentések már ott voltak halmazMii anyagok | Rákosszentmihály, Nefelejts-utca és Pesti határ-ut sarkán, a körvasúinál, elsőrendű porosz kőszén és jó száraz tűzi fa kapható. Rendelések házhoz szállíttatnak. Auguszt Béla
