Rákos Vidéke, 1912 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-29 / 39. szám
39. szám. RÁKOS VIDÉKE 3. oldal. kön viseljék, mert ezzel önmaguknak tesznek jót, dicsérvén az Istent, az egyházközség anyagi állapotát is jobbra fordítják. A megválasztott tanácsot üdvözli és Isten áldását kéri, hogy fontos kötelességének az ö segítségével sikeresen tudjon eleget tenni és egyház - községünket íentartsa és felvirágoztassa. Pálfi János a régi és uj egyháztanács nevében a népgyülésnek őszinte köszönetét mond. Munkálkodásuk nyilvános, mindenki szeme előtt folyik. Az egyháztanács lelkesedéssel vállalkozik a reá váró sok és nagy munkára és igyekszik a hi'községet vezetni az óhajtott önállóság felé Az elnöklő esperesnek pedig az egész gyűlés nevében hálás köszönetét fejezi ki fáradozásáért és szép, lelkes szavaiért. A gyűlés az elnök és Pálfi János éltetésével ért véget, ami után a nyomban felvett jegyzőkönyvet is hitelesítették. A szép gyűlés és a választás eredménye azt a megnyugtató tudatot kelti, hogy a helybeli kath. vezetőség a reá váró nagyfontosságu feladatokat ismeri és örömmel vállalja. A hozzáfűzött reményeknek tehát teljes mértékben megfelelt és programmja minden tekintetben kielégítő. Különös örömmel látjuk, hogy az egyházközségvolt és leendő világi elnöke, Pálfi János lelkesedéssel tette magáévá a nagyszerű programmot, melyet most két hete mi is körvonaloztunk. Ha pedig teljes ambi- czióval élére áll a dolognak, akkor a sikerben méltán bizhatunk. Az uj egyháztanács megalakulása a közelebbi napokban szintén megtörténik s ezzel — úgy reméljük, — hitközségünk legdolgosabb három éves czik- lusa veszi kezdetét. A hétről. A rákosszentmihályi róm. kath. hitközség közgyűlését a hagyományok emberei a legrégibb és legrozogább elemi iskolánkba hívták össze. Dicséretes kegyeletből, de minden praktikus érzék nélkül. Középponti helyen tágas, kényelmes terem állott rendelkezésre elég, de inkább áztak az esőben a régi Wayand-iskola. udvarán. Holott pedig várni kellett, várni vagy háromnegyed órán keresztül. Még pedig a sors tréfás játéka miatt. Az elnöklő esperes, a kedves, nyájas Drien István kanonok ugyanis kocsin tette meg az utat a községben az iskoláig. Már a gyűlés megállapított kezdete előtt negyedórával felült a Szentkorona-utczában a kocsira, lelkészünk, Csizmadia Gyula kíséretében, midőn az utczán két hölgy alak tűnik fel, kik díszesen bepólyált csecsemővel igyekeznek a templom felé. A keresztmama meg a néni. Keresztelni viszik a gyereket. Papunk rövid tanácsot tart: pap nincs a templomban; Szathmáry páter betegnél jár a határban, a gyerek pedig nem várhat a templomban, mert még meghűl; inkább várjanak az egyházközség nagyjai. Útnak ered tehát a templom felé. Alig halad azonban a keresztig, a Regele János-utczán egy másik hasonló csoport bukkan fel. Két nő és a díszesen pólyáit csecsemő. Fordul a sekrestye-ajtó felé, a harmadik irányból ismét két nő és egy kisded! Meglepetve vissza hátrál: ott baktat felé a negyedik csoport, a két nő a kis gyerekkel. — Elég, elég! kiáltja megrémülve. Elég is volt négy darab. Kevés gyermeket kereszteltek meg még olyan sietős igyekezettel, mint szeptember 22-én a Károly, Ferencz, József és Mária nevet nyert szent- mihályi újszülötteket. A jóságos esperes pedig, aki nem akart a helybéli pap nélkül a népgyülésen megjelenni, várt hűségesen és türelmesen. Sokkal türelmesebben, mint az iskola udvarán ázó-fázó polgárság. Mert Károly, Ferencz, József és Mária nem sirtak a sekrestyében, de János, Gyula, Pista és még többen riva fakadtak az iskolában, hogy egy félóráig várakozni kellett, még pedig tarokk nélkül. De azután megbékültek ők is — a kaszinóban. Fel kell végre jegyeznünk egy kedves, jó barátunk esernyőjének történetét, mely ékesen és tanulságos módon bizonyítja, hogy manapság nem csak a tanárok kiváltsága a szórakozottság. Annak a derék professzornak az esetét úgyis ismerik, akitől el akart válni a felesége az elvesztett esernyők miatt. Már az ultimátumot adta meg neki, ha bécsi útjáról esernyő nélkül jön haza, otthagyja. Úgy vigyázott ennélfogva a parapléjára, hogy egész utón zászlóként hordozta diadallal és mindig csak azt nézte, mindenhová magával hurczolta. Hazajövet Váczon, meg nem állhatta, hogy ne táviratozzék drága hitvesének, hogy „jövök esernyővel együtt.“ A felesége boldogan tárta ki előtte karjait, de óh, kővé meredt és eltaszitá a csalárd férjet magától. — Hol az esernyőd, ember?! Becsaptál! Az elszörnyed, kapkod, majd homlokára csap: — Ott felejtettem Váczon, a táviró hivatalban ! Tehát a mi tisztelt barátunk nem szokott bottal járni. Esernyőt, sőt nyáron napernyőt azonban gyakran visz el magával hazulról, de annál ritkábban visz haza. Ds, jó kutya hazajár, tartja közmondás, és igaza van, mert az esernyői is haza szoktak kerülni maguktól. Még a nyáron elvesztette a parádés ernyőjét, melynek megfoghatatlan módon csak a nyele került haza egy kirándulásról. A minap meg Kiskunfélegyházán járt és — eltalálták — ott hagyta az esernyőjét. A vonaton vette észre hazajövet, hogy nincs meg. — Szerencsére, nem az enyém volt. Csak használtam, mert hónapokkal ezelőtt nálam felejtette egy barátom és meg elvesztettem a magamét. De mit tesz Isten ? Másnap az egyik utitársa hozza haza az ernyőt nagy gondosan. Ott felejtődvén, magához vette és elhozta. Megható viszontlátás — egészen most keddig. Mert kedden Újpesten járt az esernyők atyja és hazajövet a nyugati pályaudvaron szállana ki a vonatból és keresi ernyőjét, de nincs sehol. Kisült, hogy ernyő nélkül indult el Újpestről. Az eső pedig vigan permetez, — megy tehát a boltba és uj ernyőt vásáról. Boszusan tér haza a károsodás miatt. Az uj ernyőt azonban meghatottsággal vegyes tisztelettel helyezi a megszokott sarokba, de — hah, mi az? — a régi ernyő ott vigyorog rá kárörvendőn a szegeletben. Mert el se vitte magával. Csütörtökön kétszer hagyta el az ernyőt, de mindannyiszor utána vitték. De már péntek reggel nem lelte sehol. A becsületes megtaláló illő jutalomban részesül a kiadóhivatalban. * A jó vadász ember maga gondoskodik a napi élelmezéséről. Az édes nő pompás elemózsiát pakkol, ebédidőn kirakják a fűre és remek lakmározás esik belőle. Könnyű elképzelni, hogy milyen jóféle holmit czipel a vadászember bőséges gazdagságban, mikor olyan felesége van, mint teszem fel Telt Vilmos druszájának, Mohrliider Vilinek. Múlt szombaton, azt hiszem, vaddisznó vadászatra indulhatott, olyan hatalmas élelmi csomagot czipelt. Hátha rájuk ront az éj a bérezek között és leteritvén sötét leplét, csak valamikor másnap későn térnek meg a veszedelmes útról. Legalább ne éhezzenek szegények. Adataim, sajnos, hiányosak e ponton — de talán ne is kutassuk az okát, — elég annyi, hogy a nagy vadászat ezúttal elmaradt és a drága csomag, gazdájával együtt, alkonyaira a községi kaszinóba került, hol részben a fogason, részben pedig a főasztal melletti széken foglaltak helyet. Már tudniillik a csomag a foga-
