Rákos Vidéke, 1911 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-12 / 7. szám
RÁKOS VIDÉKÉ 7. szám. 2. oldal és édes dolog. A barátja kedvéért sok mindent megtesz akárki is. Elmennek a kávéházba, vendéglőbe, mulatóba. Miért ne! Édes, szép az élet. Az apa boldog, büszke az úri fiára s reménykedve néz a jövőbe. A jövő! Az a kegyetlen, kétes jövő, vájjon megérleli-e az álmokat? Egy szép napon úri gonoszt üldöz a törvény ’ s az ur golyóval szabadítja fel magát az igazság szolgáltatás keze alól. A kihűlt tetemet egy emberséges ember ismeri fel, édes szép reményét, verejtékén úrrá nevelődött, léha úri életet élő egyetlen fiát. Rettenetes! Nem jobb lett volna embernek maradnia úri külső nélkül, mint modern urnák tartalom nélkül! ? Szegény apák, szegény szerető szülői szivek vigyázzatok. Nem az az ur, aminek ti látjátok! A jól szabott, néha elegáns, néha kopott ruhában is az az ur ér valamit, aki emberséges ember is egyúttal. Akire az élet az állás, család, társadalom Isten és haza kétszeresen rakja rá a terheit éppen úri mivoltára való tekintettel. A javait azonban szűkén méri ki nekik, sokszor még szükebben mint az egyszerű embernek. A fény, a szórakozás, könnyű élet nem ezek számára van. Amit a ti szemetek lát, csak káprázat, külsőség, tartalom nélkül való burok, amelynek mélyén nem küzdelem, de kárhozat van. Ha tehát fiaitokat urnák akarjátok nevelni, első és legelső sorban jól gondoljátok meg s ha meggondolva rászánjátok magatokat, adjatok tartalmat is hozzá. Becsületes lelket, tisztességtudást és munkaszeretete. f TÁRCZA. 1 ^ _________=________________ Az arczkép. Veszta János riporter volt egy tekintélyes reggeli lapnál. Riporteri pályáját nagyon szép és számottevő sikerek koronázták: tiz év óta bíbelődött a családi és szerelmi tragédiák meg öngyilkosságok izes és színes megírásával és a többi lapok riporterei közt bizonyos fokú tekintélyes felsőbbségre tett szert. Egy éjjel azt telefonálták be a rendőrségről a szerkesztőségbe, hogy egy fiatal szép asszonyt, Kármay Imrénét budai lakásán meggyilkolva találták. Az asszony nagyon hires »nevezetes alakja volt a fővárosi életnek. Egy volt főispán elvált felesége, mostanában szeretője egy gyárosnak, nem lehetett hát késlekedni, első pillanatban tisztában volt vele Veszta, hogy ide el kell mennie haladéktalanul és rögtön. A szolgával kocsit hozatott, beült, megmondta a czimet: Vecsernye-utcza 30., a kocsis a gebére vágott, és az egyfogatu lassú döczö- géssel megindult Budára. A kocsiban, minthogy az ut a budai lakásig mintegy negyedórát vett igénybe, eleinte aludni próbált Veszta, de a komiszul rozoga konflis, minden kiálló kőkoczkába belevágódott és a Lipót-körut sarkán majdFőgondotok ne a jól szabott felöltő és ezüst vagy aranyóra legyen, amit fiaitoknak beszereztek, hanem egy egészséges mogyorófa- pálcza, amelylyel szükség esetén a fölösleges urihajlamokat kiirtjátok, a túlságosan ragaszkodó léha pajtásokat elhessegetitek. Figyelmükbe ajánljátok egyúttal az igazi, finomabb úri modort is, amely nem engedi, hogy ülve maradjon, amidőn idősebb felnőtt embernek nem jut hely mellette, nem engedi, hogy a szót vigye s mindenkinek szemébe füstöt fújjon, midőn komolyabb és tapasztaltabb emberek között van, s midőn első úri kötelesség a tisztességtudó szerénység és visszavonulás. Bizony, bizony mondom csekélység ez, de biztos sulymérője az emberi értéknek. Lehet abból még talán elegáns ficsur, de emberséges úri ember soha, mert tartalom nélkül való. Ne akarjunk mindenáron urak lenni, hanem első sorban emberek, mert a nem úr lehet értékes ember, de a nem ember sohasem lesz értékes úr, csak egy cifra-fényes, üres, értéktelen báb, amelynek durvább kiadását a lebujokban lelhetjük, úri külső nélkül. Ugyanaz a tartalom nélkül való lény. Nyers közmondással élve: „Egy a kutya, csak más a nyakra valója.“ S amig az előbbi becsületes emberek jóhiszeműségével és fizetetlen számlákkal fényesíti életét, emez készpénzzel fizeti a lebujok szennyét a mások zsebéből kimetszett tárcákból, mig végre megtöltik velük a börtönöket, tébolydákat s az öngyilkosok listáját. Ne akarjunk hát mindenáron urak és könnyen élők lenni, maradjunk bármily köntösben is, először és főképen emberséges emberek. H. Á.-né. nem föl is fordult. Hát sehogy sem alhatott. Hanem rágyújtott egy vastag bock-szivarra; ami a képviselőszerkesztő Íróasztaláról származott hozzá és nagyokat szippantott. A kocsi levegője kissé fülledt volt, volt benne valami a zöldszin posztó keshedt, ódon szagágából és a mósusz összeivódó, színes illatából. Ezeket gyorsan érzékelte Veszta, aztán hátradőlt, keresztbe rakta lábait és azon gondolkodott, hogy ennek a polgári szolgálatokat teljesítő egyfogatunak az előtte való utasa valami könnyű dáma lehetett, az hagyhatta maga után a csiklandó mósuszt. Már ki is rajzolta képzeletében, hogy a jobb sarokban ülhetett, a nők ehhez már hozzá vannak szokva, mert a férfiak, különösen a konflis-idillek alkalmával butául előzékenyek és jól neveltek; itt pihenhetett a puha fehér keze, itt lehetett a válla, itt a dereka, itt a .... Meg is borzongott enyhén a még fiatal Veszta János, ahogy a nőt odaképzelte maga mellé. Valósággal bujálkodott a képzelt nő képzelt emlékével és nyomával és hirtelen átült a jobb sarokba, és meg mert volna esküdni rá, hogy ott még most is érzik a nő testének illatos melege. A riportról, a budai szenzáczióról nagyjában már meg is feledkezett. Tízéves prakszisában már nagy viharokat látott; sok vért és sok hullát, neki ez már csak anyag volt a megírandó ujságczikkhez. Most ment át a kocsi a Margithidon, a Dunapart hosszú Ívben
