Rákos Vidéke, 1911 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-19 / 47. szám
XI. évfolyam. Rákosszentmihály, 1911. vasárnap, november 19. 4?7. szám. TrtRSnDflLrt^és KŐZGAZDflSAGI HETILAP RflKOSSZENTAIhfiLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA; A MÁTYÁSFÖLDI NYARALÓTULAJDONOSOK EGYESÜLETE, A BUDAPEST X. KÉR. RÁKOSI KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS JÓTÉKONYSÁGI EGYESÜLET* RÁKOSSZENTMIHÁLY ÉS VIDÉKE ELSŐ TAKARÉK- ÉS HITELSZÖVETKEZETE, A RÁKOSSZENTMIHÁLYI SPORTTELEP, A RÁKOSSZENTMIHÁLY! ÍPARTÁRSULÁT, AZ ANNA-TELEP EGYESÜLET, A POLGÁRI DALKÖR ÉS A RÁKOSSZENTMIHÁLYI KERÉKPÁROS KÖR HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákossz entmihály, Szentkorona-utcza 37. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár : Egész évre ......................8 ko r Fél évre............................4 „ Neg yed évre.......................2 . EGYES SZÁM ARA 20 FILLÉR. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Egy egybasábos petit sor ára 20 fillér. A kereszténység és a munka. (Befejező közlemény.) Nem túlzás, amit mondok. A munka és a munkás elnyomásában mester volt a pogányság, mester volt az általa nevelt férfi és nő egyaránt. Hogyan? A nő is? kérdik talán m. t. női olvasóim. Sajnos, a nő is! A hosszú tűnek hegye, melyet állandóan kezeügyében tartott a római nő, gyakran vérezte meg a rabszolganő testét. Hogy ez a kinzóeszköz alkalmazásba jöjjön, ahhoz nem kellett semmi fontosabb ok. Egy makran- czoskodó hajfürt, egy ősz hajszál a fején, egy- gyel több ráncz az arczán, a nedves levegő, vagy a nagy meleg, a szél vagy az eső elég ok volt arra, hogy a rabszolganő teste fájjon miatta. Egy Lukrétiáról, aki meghalt erényéért, tud a történelem, de nem jegyzett föl egy nőt sem, aki kegyes lett volna rabszolgái iránt. Folytathatnám tovább is. Elmondhatnám, hogy a pogánykorban a munkásnak nem volt apja, nem volt anyja, felesége és gyermeke. Elmondhatnám, hogy azt a kíntengert, melynek hullámai verdesték a rabszolgák lelkét, nem apasztotta semmi. A szenvedés keserűségét nem enyhitette senki és igy a rablánczok csörre- nése mind hatalmasabban zúgta a fülükbe: bosszúra föl! A szenvedve dolgozók megértették a szót. Egy napon letépték egymás kezéről a bilincseket, előjöttek a bányákból. 135-ben, Krisztus előtt 200 ezeren fogtak fegyvert szabadságuk kivivására. Húsz ezret feszitettek közülük a keresztre. 131-ben Kis-Ázsiában, 103-ban újra Szicziliában próbáltak szerencsét. Tizezer esett el. 73-ban 70 ezren szálltak táborba. Közülük a Rómából Kápuába vezető utón 6 ezret feszitettek keresztre. És ezzel megszűntek a próbálkozások. De nem szűnt meg a kín, nem szűnt meg az elégületlenség. Hamu alatt izzott a parázs. Mint a vulkán belseje, úgy forrongott millió kebelben a bosszúvágy. Gyűlt a gyujtóanyag, hogy egy eddiginél nagyobb lázadással lángba borítsa, tűzzel emészsze meg a római birodalmat. És ekkor . . . Ekkor egy végzetes háború kitörése előtt kezdett működni az evangéliumi kegyelem. A Megváltó apostolai bejárták a római birodalmat, látták az állapotokat, látták a forradalomra kész anyagot, a pusztulást, amely fenyegette az akkori kultúrát. Két út állott előttük. Vagy a hatalomhoz csatlakozni és figyelmeztetni azt, hogy szólitsa fegyverbe zsoldosait és rendezzen vérfürdőt, nagyot, rettenetest, hogy legalább egy századra biztosítsa magát; vagy pedig a munkások, a rabszolgák élén állani és vérzivatarban tisztítani meg az erkölcsében rothadt, szokásaiban utálatos, állati kegyetlenségében undorító római társadalmat. Egyiket sem tették. A kereszténység uj tanítással jött. Evangéliuma nem tűrt szolgaságot, mert hirdeté, hogy Istennek egyenlő gyermekei vagyunk mindnyájan; de nem tanított bosszuállást sem, mert legfőbb parancsának tartá: „szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat.“ A katakombák sötétjében nem látszott a római polgár ruhájának biborszegélye és eltakaródott a rabszolga félmeztelen testén az ütés nyoma. Testvér lett itt a hóditó és a meghódított. Egy nagy eszmében találkozott lelkűk: Isten dicsőségére, egymás javára vagyunk teremtve mindnyájan: azok, akik bíborban születtek és azok is, akiknek munka a mindennapi kenyerük. A testvériség, az egyenlőség és a velük járó szabadság gondolata itt sarjadt ki először a szivekből. Tehát nem Voltaire, nem Rousseau, nem a franczia forradalom, nem a szocziáldemokraták fedezték föl a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét, hanem a kereszténység állította oda őket a társadalmi fejlődés és az állami berendezkedés irányítóiul. És megszületett a keresztény társadalom. Nem volt tökéletes, nem volt hibanélküli, Lapunk mai száma 18 oldal.
