Rákos Vidéke, 1911 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-05 / 45. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE. 45. szám. elsősorban az alvókat felrázni, az álmosok szemét kinyitni. S ha igaz az, hogy Németország az ő dicső győzelmét a francziákon az ő tanítóinak köszönheti, akkor igaz lesz az is, hogy a magyart az ő nagyszámú kozmopolita iskolái fogják kivégezni. Nálunk a hazafiasságot fökép az oláh iskolákban ápolják: Románia iránt. Ezek legalább Judáspénzen árulják el a hazát, mi azonban ennél is rosszabbat teszünk; nemcsak eladjuk, hanem rá is fizetünk ! Igen eladjuk nagyzolásból, hiúságból, bámulatos önzetlenségből, dermesztő közönynyel soha jóvá nem tehető könnyelműséggel. Elsősorban chic, műveltség és felvilágoso- dottság, hogy az ember ne rajongjon a fajáért. Szégyeljük azt, pedig volíaképen magunkat kellene szégyenlenünk — ha ugyan édes magunk kivételek nem volnánk s jobbak kiválóbbak nem lennénk a saját fajunknál. Ebből azonban az a kényes kérdés fakad: vájjon ha mi nem vagyunk mi, azaz ha a fajunkat megtagadjuk, mik is vagyunk volta- képen? Vájjon ilyen kakukfit és Judásivadékot, mely nemzet lenne büszke magáénak vallani ? ! Ám hagyjuk ezeket a diszmagyarokat. Térjünk vissza azokra, akik nem hazaárulók még, de alvók. Menjünk vissza, rázzuk fel őket. Mutassuk meg a sebet, melyen át a nemzet elvérzik. Mutassunk rá ismételten arra a rettenetes 1800 millióra, amelynek nagy része a szomszédország munkásainak kezébe vándorol. Férfiak, nők kezébe egyaránt, sokszor bizony olyan csekély, egyszerű munkáért, amely miatt pirulnunk kell. Hogyne ! Mikor itthon annyi kéz van tétlen, s annyi száj éhesen! Szégyelje magát necsak az is, aki idegennek adja garasait minden lim-lomért, de az is, aki tétlenül engedi elgurulni orra elől az idegenbe vándorló garasokat, szégyelje magát mindenki, aki a gyámoltalant útba nem igazitja, a tudatlant nem oktatja. Társadalmunknak nem annyira bűne, mint ostobasága, a hiú nagyzolás, nagyban hozzájárul a nemzet romlásához. Egyrészt azzal erején felüli fényűzésében bálványoz minden idegen czaf- rangot; drága pénzeket tud kiszórni érte, de egyetlen garast sem tud megkeresni. Szeretünk azzal tüntetni, hogy ami honi, az nem jó. Jobb, olcsóbb az idegen. Szeretném szemébe mondani az ilyennek, hogy az ő munkáját is valószinüleg különben végezné valami idegen, de ha a haza megelégszik ővele, őneki ebből kifolyólag kötelessége megelégedni azzal, amit a haza nyújthat. S ha kedves neki a haza pénze, legyen kedves előtte annak érdeke is. Az embernek nemcsak jogai, de kötelességei is vannak. Nemcsak nagvzolni, de dolgozni is kell tudni. Nálunk még pocsékolni eleganczia, — dolgozni szégyen. Az utolsó munkás asszony is készen veszi a ruháját, fehérneműjét; részben mert lusta, részben mert tudatlan arra, hogy azt megvarrja. S bizony azt az összetákolt vaczkot is kívülről hozzák. Ausztriában azokat elkészíteni érdemesnek tartják, nálunk nem. Pedig néhány méter honi kartonból egy-két délután, amikor különben vagy az utczán csatangol, vagy a szomszédokat bújja, nagyon szépen elkészíthetne, nem ugyan olcsóbb, de jóval különb dolgot. Az iparosné vagy alkalmazott egyének neje (igy szebb neki) urat játszik, az uriasszony nagy urat, a nagy ur meg — semmit. Ezek az asszonyok. A férfiak között a munkás a nevét nagy büszkén emlegeti, de az értelmét gyakorolni és dolgozni is őszintén, igazán, nem szeret. Amit tesz, nincs benne köszönet. A bér soha sem elég, a munka azonban mindig sok. Pedig nálunk nem éppen legrosszabbak fizetés tekintetéhen a munkás viszonyok. Ahol a férfi munkás 10 —13 korona napibért is kaphat, ott panaszra nincsen ok, kivándorolni sem éppen szükséges, mert harmadrésznyi keresetből is megélhet szerény igényekkel. Mi hát az oka annak, hogy kevés a munkás sok helyütt, mi az oka annak, hogy idegenbe vándorol a sok milliós munkabér? Az, hogy kevés az intelligens, lelkiismeretes és igazán ügyes munkás. Az értelmiség szégyenli a munkát, a tudatlan nem becsüli, nem is érti s igy annak becsületet szerezni nem tud. S a nagy többség ilyen. A jobb, értékesebb mind szépen boldogul, de oly kevés, hogy számot alig tesz. Ez a mi bajunk. Tönkremegyünk, elpusztulunk ha idején észbe nem kapunk, ha a kivándorló milliókat vissza nem tartjuk. De erre intelligens, tanult, derék munkás- osztály kell. Az emberiség jobb anyaga szükséges hozzá. De amig az értelmiség a 3 koronás napidijakat úribb valaminek tartja a 10 koronás munkabérnél, amig az értelmiséghez jobban illőnek véljük a koplalást, mint az értelemmel párosult izommunkát — addig, hajh! — hiába minden! Itt kezdődik az iskolák feladata: az alvók ébresztése, a hazaszeretet irányítása. Igen, mert ma munkával kell szeretni a hazát. Munkával lehet megmenteni, munkával megtartani, naggyá, gazdaggá tenni. Ha a munkát majd az értelmiség veszi kezébe, ha a becsületesség lesz az ereje, a haza- szeretet az istápolója, akkor a munka nem lesz megalázó, nem lesz szégyen, hanem dicsőség és gazdagság. Becsületes, jó munkát csak becsületes ember készít, akinek az önérzete nem engedi, hogy alamizsnát préseljen ki, meg nem