Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-13 / 7. szám
7. szám. 3. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ szemet, ha az öreg ember nem akar lemondani az olvasni tudásról. Az öregkori messzelátóság majd csak akkor szűnhet meg, ha föltalálják a bölcsek kövét és annak segítségével az örök-ifjúságot adó élet-elixirt. Ennek pedig nem válik be az Augenwol, melynek egyik fő alkotó része egy ártatlan mezei virág, a szemviditó fű (euphrasia officinalis), melyet századok óta ismer az emberiség, használ is szemfrissitőül, anélkül, hogy megváltotta volna az emberiséget Salvino d’ Armato találmányától, a szemüvegtől. Ugyan ki hiszi el a németek azt a bohó nagyképűsködését, hogy az eufrázia, a kanadai bodzafa, a pimpinella, a tölcsérvirág, a repkény, vagy a rózsaolaj meg a konyhasó és bórsavas glicerin, ha a szemre rákenik, behatol a szem belsejébe, meglágyítja az öreg ember megkeményedett lencséjét, hogy aztán pápaszem nélkül is eltudja olvasni az újságok legapróbb betűit. Avagy elhiszi-e okos ember azt a képtelenséget, hogy az Augenwol fölsorolt alkotórészei behatolnak egészen az agy velőből jövő látóidegbe és ezt a sorvadástól megmentik ? Hogy az elfáradt, megerőltetett szem ha jól megpihenhet, megint bírja a munkát, az szent igaz, csakhogy azt megcselekszi Augenwol nélkül is, kivált ha egy kis sósborszesszel vagy kölni vizzel frissítik. A berlini betéti társaság az orvosok jóindulatát is megszeretné szerezni, amikor azt irja, hogy az Augenwolt csak orvos rendeletére szabad fájós szemre alkalmazni. Csakhogy a szemorvos tudja, hogy a sok mindenféle szemgyuladást mindenféle más orvossággal kell gyógyitani, nincs minden szembajra egyaránt beváló csbdair sem fűben, sem fában, sem földben, sem kőben. Az is csak nagyképűsködés, hogy az Augenwolnak meg nem nevezett, de minden üvegen fölragasztott arcképü föltalálója hosszas tanulmányozás és a tudomány átbuvárlása utján akadt rá erre az emberiség jólétén munkálkodó kincsre. Amiket az igazi orvosi masszálásról összeszedett tudományos följegyzésekhez a saját tudásából csatol, azok bizony szánalmas tudománytalanságok. Végezetül arra kérem a szives olvasót, hogy a talán kezéhez jutó füzetből törölje ki az én nevemet. HÍREK. Rákoscsabái levél. Midőn a múlt levelemben említett s községünkben fennálló nagyon is szűk társadalmi élet rajzolásához fogok, érzem, hogy nagy fába vágom fejszémet, mert bizony Rákoscsabán erről beszélni vagy pláne tárgyalni igen, igen kényes dolog. És ha mégis megteszem, buzdításul óhajt ez lenni annak a magasztos czélnak elérésére, melyet kitűztünk, hogy községünk minél inkább s nagyobb mértékben fejlődjék. Ehhez pedig egy egészséges társadalmi élet okvetlen szükséges. Rákoscsaba hála Istennek elég nagyszámú — egyébként túlságosan konzervatív gondolkodású és erősen széthúzó — intelligencziával bir. És ez éppen a baj. Ahelyett, hogy összetartás volna, minden legcsekélyebb ok miatt kitör az egyenetlenség, az egymással szemben lappangó gőg, lenézés vagy féltékenykedés szenvedélye, mely aztán minden törekvést tönkre tesz. Ezek azok a szomorú viszonyok, melyek községünkben a társadalmi életet rideggé teszik. A társas életnek különböző megnyilvánulásaira különböző tényezők és intézmények vannak, melyek vagy alkalmasak vagy pedig egyenesen hivatottak arra, hogy ha nincs, létesítsenek, ha már van, tökéletesítsék, úgy az egyes ember, mint a társaságok közötti érintkezést. A társasélet fellendítésére különösen alkalmas intézmény: a társaskör. Társasköre van Rákoscsabának is, mely kör csak újabban ébredt tudatára annak, hogy jelét is kellene adni, hogy a társasélet fellendítésére hivatottnak és képesnek érzi magát. Erről levette a kalapját. Bocsánatot kér, hogy ilyen formát- lanul keresi a megismerkedést. Vakmerőség. De: ahogy azt a rózsát fölvette: ez szép volt. Ezt akarja mondani. Azaz, hogy még egyebet is. Ne vegye rossz néven. És tagadja meg, ha kellemetlen. Meg szeretné csókolni a kezét Mindezt nyugodtan és csöndesen mondta. Csak a lélegzése volt lihegő. És a halántékán a két vörös folt. A lány tágranyilt szemmel nézte. A főherczeg kezet csókolt. Halkan, szomjasan. Nemsokára ezután beteg lett, nagyon beteg, és úgy, ahogyan volt, lázasan el kellett mennie délre. * — A lány ? Úgy beszéltek róla : a főherczeg kedvese. Kiváncsi, gyalázatos szemmel nézték. Atádi Solcz Lenke ezután is csak úgy járt, mint annakelőtte. Csak mintha megsápadt volna. A szemeit is inkább a földön járatta. Az emberek tekintete mindenüvé elkísérte. Akadtak, akik ismeretlenül köszöntötték. Névtelenül virágot is kapott. — Bretinjébe (szomszédos község) huszárok jöttek. Kapitányuk, bizonyos Gecső Dénes, (Régi barátom.) Ez is szerette Lenkét. A főherczeg kedvesét. Amikor egyszer összetalálkoztak az országúton, Gecső megcsu- folta: generalmarsot hivatott. (Hogy mi baja lett érte, nem tudom) . . . mondjam tovább fölséges asszonyom ? — A lányról ? * — A huszár meg Solcz Lenke összeismerkedtek. Gecső el akarta szeretni a főherczeg elől. Más mód nem volt: feleségül kérte. A lány előzőén beszélni akart vele. (Hogy mi történt közöttük, Gecsőtől tudom. Ha magunk voltunk, férfiak, mindig asszonyról beszélt.) Mondom, a lány beszélni akart vele. Gecső szabadkozott. Fölösleges. Ő mindent tud. Szereti Lenkét. Úgy, ahogy van. A lány csak nézte. Mit tud ? Meg: hogy van ő ? Szó került a főherczegre? Szó sincs róla. Egy szép reggel. Ennyi az egész. Hozzá: az egyedüllét szomorúsága. De, hogy a kedvese lett volna? Nem, nem. erről szó sincs. Gecső Dénes asszonya sohasem ösmert férfit. Gecső csudálkozva hallgatta, tehát: nem. Érdekes. Tulajdonképpen örülnie kellett volna. Gecső nem örült. (Legalább igy mondta ) Miért botlott bele épp ebbe a lányba ? Olyan, mint a többi szőke, sápadt, szomorú, magában- járó tiszta lány. Miért ez? A lány mellette állott. Gecső, amint szokta, megcsókolta. Ahogy már ő szokta: férfiasán, finoman. De már ekkor érezte, hogy unja. Ideges lett. Türelmetlen. Bántotta Lenkét. Aztán szabadságoltatta magát és örökre elutazott Bretinjéből. Így végződött atádi Solcz Lenke első szerelme. * Ugyanekkor a főherczeg is meghalt, a Szent Alajosról elnevezett szanatóriumban. Fodor Gyula. yj magyar tanító. A magyar tanító ? Bércztetőn nőtt fenyő. Lába alatt köszirt, feje fölött felhő. S’ ámbár alig hall mást, mint harsogó szelet: Sorsküzdelmet feled — munkál, tanít, szeret . .. Jár-kél utat törve, uttalan avaron, S a bére: sorsharag s elmaradt jutalom. A jövő számára sziklavárat emelt, Zsenge ifjainkból embert s magyart nevelt. gaiár Eridre.
