Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-28 / 35. szám
35. szátn RÁKOS VIDÉKE 3. oldal közben alkalmi verseket is szavalnak és énekelnek a gyermekek. A fát ültető gyermek körülbelül ilyen avagy ehhez hasonló szavakkal ülteti a fákat. „Ezt a fát én ültetem el (elülteti) Somogyi.“ — Gyermekek, tudjátok e ki volt Árpád ? Árpád vezér a honszerző? Honalapítója volt a magyaroknak! Ezután a másik fiú megöntözi a fát és mondja az Ö nevéről keresztelem el ezt a fát Árpádnak, Árpád nőjj nagyra, teremj a jó gyermekeknek sok jó gyümölcsöt! Éljen a haza! stb. Vagy a másik leánygyermek mondja: „Ezt a fát én ültetem el leányok!“ Tudjátok-e ki volt Szilágyi Erzsébet? Szilágyi Erzsébet Hunyadi Jánosnak felesége, igazságos Mátyás édes anyja, ragyogó nap a magyarok egén, a honszerelem folyton égő lángja volt.“ A másik lányka megöntözi a fát és mondja: „Az Ő nagy nevéről keresztelem el ezt a fát Szilágyi Erzsébetnek ? Szilágyi Erzsébet nőjj nagyra, hozz áldást nevedre.“ És igy tovább, akár az egész magyar történelem minden férfién és nagyasszonyán keresztül, fel egészen boldogult királynénkig és agg királyunkig. Igaz, hogy egyszerű, de mégis czélszerü mód ez, mert vele a tanítónak nagy részben passzív, a gyermeknek pedig kivétel nélkül aktiv szerep jut. Az ünnepély előkészítésében természetesen a tanítóra háramlik a teher, de az övé a siker és dicsőség is. Tolnay Károly áll. el. isk. gondnok. HÍREK. Templomi ének. A múlt heti kettős ünnep alkalmából nagyszerű élvezetben részesült Mátyásföld ájta- tos, templomjáró közönsége. A Földváry iskolaigazgató művészi orgonajátéka kíséretében előadott szólók közül különösen kiemelendő: dr. Szarvas Lászlóné, ki a Kontor féle Szent-lstván napi éneket adta elő, igen szépen, szabatosan. Chovancsák Gréti, Müller j. ájtatos Miatyánkját zengte, Zettner Vilma pedig, bájos alt hangján, egy gyönyörű Mária éneket adott elő, hegedű kísérettel. Végül Chovancsák Lola a „Boldogasszony anyánk“ — kezdetű régi magyar egyházi éneket adta elő, áhítatot keltő bensőséggel. Előléptetés Dr. Neiszer Antal kultuszminiszteri titkár, a mátyásfötdi társaság kiválóan becsült, kedves tagja, min szteri osztálytanácsosi czimet és jelleget kapott s egyidejűleg reá ruházták a népoktatási ügyosztály egyik részének vezetését. Az előléptetés igen érdemes, jeles köztisztviselőt ért, — kinek további munkásságához méltán fűzik a legmeszebbmenő várakozásokat. f Székely Bertalan. Székely Bertalan, a hírneves festőművész, vasárnap este, életének hatvanötödik esztendejében meghalt, Mátyásföldön. Betegsége régebbi származású. Egy Ízben már halálhírét is köhötték. Állapota két hét óta rosszabbra fordult s a halál most megváltotta kínos szenvedésétől. A Képzőművészeti Társulat igazgatósága egykori tagjának elhunyta alkalmából kitüzette a gyászlobogót a Műcsarnok ormára és intézkedett, hogy Székely Bertalan koporsóját a Műcsarnok előcsarnokában állítsák föl. Később azonban a család kívánságára megváltoztatták ezt a tervet. A halottat beszeníelték Mátyásföldön és egyenesen Szadára szállították, hol a mester egykori műtermében állították fel a ravatalt. A temetés itt volt szerdán délután s a koporsót innen vitték ki a szadai sirboltba. Az elhunytat igen nagy és előkelő rokonság gyászolja, köztük testvére, Székely Imre, a budapesti Pasteur-intézet igazgatója és veje, Ántal Gyula fővárosi tanácsos, a mátyásföldi társaság kiváló tagja. Székely Bertalan elsősorban magyar történelmi képeivel tette nevét halhatatlanná. Elhunyta nagy nemzeti gyásza a magyarságnak és pótolhatatlan vesztesége a festő művészetnek. Ravatalára Zichy János gróf kultuszminiszter koszorút helyezett, végtisztessége pedig nagy gyászpompával ment végbe rengeteg résztvevő közönség jelenlétében. Dalkar Rákosszentmihályon. Évek hosszú sora óta nem sikerül Rákosszentmihályon számottevő dalkart szervezni. A nélkülözött dalkar azonban most már, úgy látszik, megalakul, amire komoly reményt nyújt a Polner Ernő karnagy ambicziója és nagy képessége. Polner ugyanis — midőn rákosszentmihályi zenekonban, mint az igás kocsis az ispán ur vendégszobájában. Az ember tényleg nagyon ostoba módon szerez magának ünnepi pihenést és élvezetet. Ahelyett, hogy otthon maradna és kedvére beszélne, innék, aludnék, szóval tenné azt, ami jólesik neki, magára húz egy ruhát, ami úgy illik rá, mint a tanyai komondorra az úri öleb selyembokrétája és kimegy a nagy nyilvánosságra, ahol azt sem tudja, hogy melyik lábára álljon és általában olyan benyomást tesz a szemlélőre, mintha a feje fordítva lenne beigazitva. — És a mi a fő, megzavarják a te hangulataidat. Haj, haj, asszonyi önzés. Kigunyolsz, megvádolsz egy csomó jobb sorsra érdemes halandót, csak azért, mert nem akarsz alkalmazkodni, hanem azt szeretnéd, hogy körülötted keringjen az egész világ, sőt a Stixen büszkén rengjen hajód és a vén Káron kecses piruettel mosolyogva fogadjon. — Dehogy. Csak fáradt vagyok. Nem akarok mást, csak nyugalmat. Én megbocsájtok a világnak mindent, csak hagyjon engem békében. — Hah ... A nyúl oldalba rúgja a bokrot, a melyik megvédte a róka elől. Hogy itt állsz az életben, a melybe, mint az aszkéta az édenbe, vágyva-vágytál, hogy itt vagy a révben, amelybe viharzó tengereken át jutottál, most vádolsz és panaszkodol. Mit akarsz hát? Nézd azt az asszonykát ott, a szemben lévő pádon. Kis papirdarabkával, amit úgy szedett itt föl, tisztogatja a kis fiának fehér czipőjéről a sarat. Hallod, a kis leány azt kérdi: „Anyus szabad itt szemetelni?“ Mit gondolsz hányszor mondta el anyus ennek az ellenkezőjét, mig ennyire beleszorult abba a buksiba ? Most a kirándulás előtt volt otthon nagy fürösztés, kis sirás, lázas, izgatott öltöztetés, végre készen a famiiia. ünneplőben apraja-nagyja és a karaván elindul. A gyerek útközben félre lépett. Nesze, most le kell huzni a selyem-keztyüt és czipőt takarítani. A másik fölmászott a padra, azt kell visszarángatni. Mig az anyja ennek beszél lelkére, amaz meg már elkószál. Most az ura kérdez tőle valamit. Ez az úgynevezett kéjkirándulás. Ez a szórakozás. A családi örömök. Csak az a csudálatos, hogy mi, akik mindezeken — ahogy mondani szoktuk — fölülemelkedtünk, mi vagyunk a hisztérikusok, az idegesek, a sápadtak, a soványak és vérszegények és ez a jó asz- szonyka pedig rózsásra gömbölyödött. A fölvilágosodott- ság, magasabb szférák igazán nagyon légiesekké tesznek bennünket, hogy úgy mondjam, túlságosan légiesekké. — Igazán nem értelek, Ilona. — Ezt nem csodálom. Az egyszeri ember sem látta a fától az erdőt. Elhallgatott. Odatámaszkodott a korláthoz és nézte a viz hullámkarikáit. Gyöngyös kis táskája furcsa foltokat vetett a vizre. — Látod, — kezdte hirtelen Ilona — alapjában véve minden nagy dolog semmiségre vezethető vissza. Most itt van ujjaim közt ez a kis táska. Lóbálom ide- oda. Csak épp a mutató ujjamat kell a hüvelyktől
