Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-31 / 31. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ 31. szám. főszolgabírót, az alispánt, a közigazgatási bizottságot. Nem is kíméli az ellenzék rágalmazó szava. Azt mondják a közigazgatási bíróságnál nincs protekczió. Hát a főszolgabíró, az alispán, a vármegye czinkostárs? A népbolonditás legteteje pedig az, hogy a bíróság nem is Ítéli el tulajdonképen a bizottság munkáját. De erre nézve türelmet kell kérnünk olvasóinktól. Csak jövő számunkban közölhetjük az Ítélet hiteles szövegét, illetve megokolását. Akkor mindent megmagyarázunk és bizonyítunk. Egyelőre annyit, hogy vadul bolonditják a népet, — de a nép okos és nem ül fel. Nem hiszi el, hogy Hauser Gyula, Pálfi János, Schvarczl József, Wayand Károly, Krenedits Sándor, Kneif Endre és Ént Zsigmond, — a bizottság tagjai — hamis utón járnak. Nem hiszi el azt a szégyenletes hazugságot, hogy a közigazgatási bíróság feljogosította a felebbezőt, hogy „a törvénytelen összeírok ellen fegyelmi eljárást kérhet,“ már csak azért sem, mert mindenkinek joga van fegyelmi vétség esetén ilyet kérni a felsőbb hatóságtól. Erre nem kell a közigazgatási bíróság feljogosítása. Az össze- iróknak pedig nem kell senkinek a kegyelme. Elő azzal a megtorlással, ha van miért J De zsebre- dugott ököllel fenyegetni, — nem tisztességes kérkedés, — népbolonditás, piszkos kortesfogás. A mit irtunk és hirdettünk a múltban, — azon nincs okunk sem nekünk, sem pedig a községi bizottság tagjainak most sem változtatni. A bíróság döntése nem tőke az ellenzéknek és semmiben nem érinti a községi párt fejeinek tisztességes működését. Mi pedig azt mondtuk, hogy gonosz vállalkozás régi szentmihályi polgárok választójogát megtámadni azért, mert a házuk telekkönyvileg a feleségük nevén van, vagy mert télen Budapesten is tartanak szállást. Olyan családokét, akik itt a közérdekekért évtizedek óta annyi áldozatot hoztak és annyit dolgoztak egyenként, a mennyit az egész „ellenzék“ ösz- sze-vissza se tud elgondolni. Mondjon a törvény betűje és a bíróság akármit, ez az igazság, hogy az ilyen emberek jogát, egyéni érdek nélkül, puszta gyűlölködésből megtámadni — egymagában véve nem menthető vétkes cselekedet, azért biráltuk keményen a felebbezést, ezt mondtuk és mondjuk és igazat ad nekünk benne Rákosszentmihály polgársága. Ismételten felsoroltuk névszerint azokat, akiket ki akart küszöböltetni a választók közül a felebbezés. Ha kívánják felsorolhatjuk újra és még akárhányszor. Ez a kézzelfogható tény, a melyet nem lehet kirohanásokkal, hazugságokkal vagy frázisokba burkolt paragrafusokkal elhomályosítani. A görög Herostrates felgyújtotta a várost és kéjjel gyönyörködött a pusztító lángokban. — Miért tetted ezt? — vallatták bírái. — Hires ember akartam lenni, feleié. Hiába parodizálják az üvöltő orkánt, parokszizmussal határos mámorukban: herostra- tesi dicsőség az, amit látszólag kierőszakoltak. A jutalma se lesz más. Sőt még az eredménye sem, — amint a következés majd fényesen meg fogja mutatni. A dicsőséggel körülhordott Ítélet pedig nem „a községi párt erkölcsi alapját rombadöntő“ menykő, hanem árnyékvékony szalmaszál, melybe a mondva csinált ellenzék lassanként megunt és kiismert csatlósai kapaszkodnak, hogy végét járó életüket valamicskével meghosszabbítsák. e— ---------------------------------------- ^ ö T A R C Z A. 0 ■w.________________=====_____ —J Az ezüst gyűrű. Harminczöt esztendeig bújta az erdőket. Az ország vadonjait úgy ismerte, mint a szülőfaluját. A rózsaszínű hajnalt, a dé'i napot és a piros alkonyatot az évszázados lombokon keresztül szűrődve látta csak. Éles és fürkésző szeme, már úgy hozzászokott az erdei homályhoz, hogy mikor kijutott néha a szabadba, sötét szemüveggel tudta csak tűrni a napot. És a sárguló mezőket, pipacsos réteket is sötét homályos színben látta csak pompázni szemüvegén keresztül. Hlinka bácsi — úgy hivták az öreget az erdők melletti falvakban — ritkán mutatkozott. Csak igen nagy ünnepek csalták ki az erdőből az emberek közé. Akkor sem járt népes helyekre ; kerülte a korcsmát és templomba sem járt soha. Azt tartotta: erdésznek erdő a temploma, mert ott óvja meg őt az Isten a veszedelmektől. A nagymarosi erdő mellett egy kis falucska húzódik meg s a távolból úgy fest, mintha néhány törpe házacska volna beékelve két egymás mellett emelkedő hely közé, csak a magasan kiemelkedő torony, és néha a messzire hangzó harang zúgása hirdeti, hogy: népes falucska. Hlinka nagyon megszerette azt a helyet, s mikor csak tehette, mindig mutatkozott a faluban. Egy ilyen alkalomkor nagy szomjúságában betért egy házba, mely a falu egyik félreeső helyén volt, közel az erdőhöz. Amikor belépett a rácsoskapun, egy öreg assonyka jött eléje szives szóval: — Mi jó hozza felénk, erdész uram? — Megszomjaztam, egy korty vizet akarnék. — Akár kettővel is. Kerüljön beljebb — s hamar szaladt pohárért s friss vizet merített a kutból. Hlinka bácsi addig leült a konyhában, föltette sötét szemüvegét s pihent mig a vizet kapta. S aztán, mintha jól ismerték volna egymást, szóba elegyedtek. — Egyedül van ? — Egyedül, hisz én úgy vagyok már húsz esztendeje, mióta anyám meghalt Egy lányom van velem, de az is kint jár, kapálja a kukoriczát. — Hát a férje ura? Itt kissé zavarba jött az öreg asszonyka s nem tudott rögtön válaszolni. Csak úgy himezett-hámozott s aztán olyan határozatlan hangon mondotta: Nincs már nekem férjem. — Hát bizony igy nagyon egyedül van — mondotta Hlinka bácsi, s részvéttel csóválta a fejét, majd folytatta. — Én is csak úgy vagyok. Nincs énnekem senkim, se szülém, se családom, se rokonom. Egy ide,g a puska volt a feleségem, de, hogy megöregedtem, az
