Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-18 / 29. szám

RÁKOS VIDÉKÉ 29 szám

letlenség. Az előbbiek tiszteletet vívnak ki minden helyen, a legkisebb munkásánál is társadalmunknak és az utóbbiak undorítók és megvetésre méltók még a bársonyszékben is.

Midőn tehát megbecsüljük az érdemeseket, nem szűnhetünk meg ostorozásáva! a gyakori és súlyos hibának. Annál is inkább, mert mi nekünk az az álláspontunk, hogy a közönségnek nem csak arra van joga, hogy megkövetelje, hogy vele tisztességesen bánjanak, hanem arra is, hogy nyájasan, előzékenyen forgolódjanak körülötte. Ez az, aminek nyomát sem találjuk a mi életünkben. A hangulatom, a kedvem, a közérzetem más, ha — teszem fel, a villamos vasúton derűs ábrázattal, nyájas tekintettel veszik el a hat krajczáromat, mintha a mogorva kalauz, megvető gőggel mormogja a szakaszhatárt és czi- nikus unalommal nyalja meg a jegyet, melyet markomban vagyok kénytelen szorongatni, hogy két-három még nyersebb és még vigasztalanabb ellenőr morczos vizsgálatának alávessem.

Köteteket lehetne efélékröl írni. De talán mindennél érdekesebb az a panasz, melylyel az utóbbi időben több olvasónk hívta fel figyelmünket a főváros határát őrző vámoknál uralkodó állapotokra, A vámsorompónál ugyanis minden fővárosba igyekvő kocsit pénzügyőrök fogadnak s addig be nem eresztenek, mig — feltéve, hogy vám alá eső árut nem szállít — 40 fillér fővárosi kövezet vámot nem fizet. A legkevésbbé sem kellemes, de elvégre is törvényes kötelessége mindenkinek, valamint törvényes joga a fővárosnak, hogy drága utczaburkolatának feníartására az idegenektől, kik nem adófizető polgárai, bizonyos hozzájárulást követelhessen, Nem lehet tehát reá megjegyzése senkinek sem. De a

T Á R C Z A.

Bronte.

Castello di Maniace.

Irta: gróf Vaij Péter.

Scylla és Charybdis között szerencsésen átvitorláztunk ' A reggeli nap Taormina márvány oszlopait ragyogva világította be, a derült nyári égboltra vio- lás fellegeket lehelt a fehér Aetna és a Jóni ten°er sötéten kékeit messze a végtelenig, midőn jachtunk Ulysses hajdani öblében horgonyt vetett.

Csupa fény és meleg árny mozaikszerben összekeverve és az egész káprázatos partvidék, amelynek sötét narancs erdeit, rózsa lugasait, ezüstös olajberkeit faunokkal és nymphákkal népesítette be a réo-en múlt idők naiv fantáziája, halandókat nem tartott^ér- demesnek ilyen paradicsomra.

Pár órával később Randazzo düledező falaihoz eitunk a rozoga postakocsi utón, Bronte felé, hová latogatoba mentem a kastély urához. Az aránylag lövid idő alatt a kép csudálatosán változott és amint az Aetna lejtőit megkerültük volna, alig pár mért- od távolságra már más az ég, niás a napsugár - itt ketezer labnyi magasan a tenger színe felett.

Aztán más a világ is, sőt maga a kor — és a kis

mód, ahogyan a vámfizetést követelik ! Le kell szállni a kocsiról és porban, nyakigérő sárban, télben és fagyban, perzselő napon vagy hóviharban a vámépület ablaka elé járulni, ott valami kezdetleges lépcsőfokra felkapaszkodván, a 40 fillérért jegyet váltani. A jegy felét azután a kocsi körül életüket unó pénzügyőrök egyike elveszi, a másik része pedig megmarad örök emlékül s az utas, nem tudván, kell-e még, féltve őrizgeti egész utón által.

A világon mindenütt, ahol vámot kell fizetni, az az eljárás, hogy a vámszedő nyújtja a jegyet a kocsira, az utas pedig átadja neki a pénzt. A hidakon,, az alaguton, sőt — utána jártunk — az ország valamennyi vámjánál igy történik, csak éppen Budapesten és Pozsonyban nem. Úgy látszik, itt becsülik a publikumot legkevesebbre s úgy látszik, hogy igazuk is van. Itt laknak a legjámborabb birkák, akik ezt a hihetetlen bornirtságot eltűrték mind mostanáig.

Nem tudjuk, mi történik olyankor, amikor valami ilyedős lovakkal a kocsis egyedül hajt a városba? A lovak is elmennek jegyet váltani ? Vagy a pénz- ügyigazgató fogja a kocsit? De azt tudjuk, hogy mindenütt, ahol a közönségnek valami terhet kell viselnie, az a szabály, hogy a pénzét legalább is úgy vegyék el, ahogy neki legkényelmesebb és legkellemesebb, Ám kinos gyötrelemmel és fárasztással sújtani csak azért, hogy fizethessen. — ez már keleti maradvány,

Tulajdonképen kicsi dolog az egész. Annyiból állna, hogy bizonyos számú jegyet átadna a pénztár a pénzügyőrnek elszámolásra, addig, mig a szolgálata tart. O azokat árulgatná s a végén a pénzt és maradékjegyet beszolgáltatná. Csak egy kis jóakarat kellene hozzá. A fővámhivatalban — merjük állítani, — derék, űri emberek ülnek. A mi vámunknál szolgálattevő külső személyzetre, még. a pénzügyőrökre se tudunk semmi kifogást. Tehát csak a rendszer

város szűk utczáin áthaladva, amint finom faragásu oszlopos normán vagy góthikus ablakaiból kiváncsi szemek nézik az idevetődött utazót — az általános benyomás, a díszlet ugyanaz, amilyen akkor lehetett, amikor Nagy Károly erre járt.

Az iménti mithologikus hangulat a Virgiliustól megénekelt sziklák emléke elhomályosul, a szürke láva paloták, sötét sikátorok között, hol a nagy vaslakatos tölgykapuk mintha megőrizték volna a feudális középkor nyomasztó légkörét is. Mert hires erőd volt Randazzo akkor nagyon és a hajdani Palazzo Ducale előtt még ott meredeznek a vaslándzsák, hová a bűnösök fejét szúrták.

A városon túl kezdődik az úgynevezett Bronte herczegség területe és a határon régi szokás szerint maga a szives házigazda fogad.

Eláf) perezre szinte meglepnek a Bronte egyenruhás (kék és vörös) puskás compieri, kik lóháton követnek, elfeledvén, hogy Sziczilia egyik hírhedt »Brigantaggio«-s vidékén járok. Csak alig pár éve akarták magát az öreg herczeget (a jelenlegi háziúr atyját) fogságba ejteni. Az újságokban, emlékszem, egész részletesen le volt írva a vakmerő támadás, mely alkalommal valóságos kis csata folyt le a kastély közelében.

Csodálatos a szicziliaiak temperamentuma, mely rendesen sok természetes intelligenczia és még több ravaszság vegyüléke. Náluk a bűn és erény fogalma