Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-10 / 2. szám

2. RÁKOS VIDÉKÉ 2. szám

főváros nagy adóval, elviselhetetlen házbérrel, túlfeszített munkabérekkel terhelt iparosaié, akik terheiket a közönségre kénytelenek áthárítani s akikkel szemben a helybeli, kedvezőbb viszonyok között élő mester eredménynyel veheti fel a versenyt, ha tisztességes szakértelemmel rendelkezik és megbízható.

Nagy közérdek ez, hogy itt, a Rákos vidékén, végre konszolidált ipari viszonyokat teremtsünk s a mai szégyenletes állapotokból ki vergődjünk. Nagy, fontos közérdek, hogy közönségünket a helyi ipar számára megnyerhessük. Ennek pedig egyik leghathatósabb eszköze az ipartestület létesítése és üdvös működése.

Aktuálissá teszi, hogy erről az uj oldaláról is megvilágítsuk az ipartestület kérdését, a lapunk mai számában olvasható hir, mely szerint a helybeli ipartestület megalakításának ügye ismét —- ugyan hányadszor? — a megvalósulás stádiumába jutott. Forrásaink és iparosságunk vezetői azt állítják, hogy ezúttal végreegészenkomolyan. Kétségeinket eloszlatja az az intenzív tevékenykedés, amelylyel a mostani vezetők az előkészítés munkáját az utóbbi időben ujult lendülettel előmozdítani igyekeztek. Reményünk éled s e sorok Írója különös egyéni örömmel élvezi ezt a reményt, abban a jóleső öntudatban, t hogy egykor, az alapvető munkásság idején, neki is része lehetett az akkor még sokáig meddő fáradozásban. A közérdeknek becses szolgálatot tesznek a szerencsés utódok, ha ezt az örök függő kérdést végre ketté vágva — az ipartestület ügyét a reális megvalósulás révébe segítik.

GyermekvédelemAki a magyar jótékonysági és igy a gyermekvédelmi egyleti életet figyelemmel kisérte, tapasztalhatta, hogy meglehetősen régóta sok egylet működik, hogy az utolsó években az egyletek száma rohamosan nőtt. Ez természetes, mert a gyorsan szaporodó társadalmi bajokat, különösen a városok nagyobbodásával járó nyomort enyhitteni kellett és miután mindig van jószivü ember, egyik jótékony intézmény a másik után lépett életbe; sőt legrégibb egyleteink többnyire felvették programmjukba a karitativ gyermekvédelmet is.

De valljuk meg őszintén, nem mindig abban az egymásutánban, abban a sorrendben léptek életbe mely az egészséges, fokozatos fejlődés szempontjából kívánatos lett volna. Nem annyira jól megfontolt, előre megállapított rendszer szerint, mint inkább az egyéni emberszeretet sugalta lelkesedés folytán keletkeztek.

Ennek következménye nem csak az volt, hogy a gyermekvédelem egy-egy ága teljesen kimarad a sorrendből, hanem az is, hogy a létező egyesületek, működésük közben a kiegészítő intézmények és a végrehajtási intézkedések újabb hiányait érezték.

Pedig az emberszeretet apparátusa csak úgy képezhet egy teljes egészet, csak akkor működhetik nagy eredménynyel, ha a humánus intézmények és intézkedések egymást minden irányban kiegészítik.

Bármilyen szépen és nemesen működjék is egy karitativ egyesület, nagy eredményeket egy társadalomban, egy nemzet életében észrevehető javulást csakis tömeges mentéssel lehet elérni.

Hogy ezt elérhessük: helyes önmüködésre és jó preventív rendszerre van szükségünk. A preventív rendszer követeli a helyes diagnózist.

Ha ama sok lelki és testi betegségnek, az úgynevezett gyermeknyomornak okait kutatjuk, meggyőződhetem!^ majdnem minden egyes esetben, hogy a gyermek veszélyeztetését vagy pusztulását megelőzte a család hiánya, vagy züllése.

Alkoholizmus, tuberkulózis terhelik a családot, terhelik tehát a gyermeket születésekor. Rossz élelmezés, túlzsúfolt lakás, tudatlanság, elkeseredés, erTÁ R C Z A.

Az Isten kertje ■ • ■

Irta : Benda Jenő,

— Eső kellene ! Szomjas a föld ! — mondta egy ember, akivel a mezőt jártam.

S valóban én is láttam, hogy szomjas a föld. A messze látóhatár széléig tikkadt, elsárgult volt a mező, a sárga agyagos föld nagy, szabálytalan sokszögekben össze-vissza repedezett, szájával az ég felé tátongva várta a vizet. De a viz nem jött, az ég ragyogó kék volt, a nap forrón sütött és ez a tüzes ragyogás még a meglevő kevés nedvességet is lassan elrabolta a földtől. Asszu fűszálak halálra Ítélten senyvedtek a lábunk alatt, a fák lombja félig megsárgultan csüngött alá a gályákról. Egy szellőcske sem mozdult, olyan volt ez a mező, mintha a halál ült volna rajta. A mezei virágok lankadtan fordították kelyhüket a föld felé ; köröskörül minden elepedt egy csepp vízért.

Pedig a viz nem hiányzott, alig egy kőhajtás- nyira tőlünk volt élég: a kiszikkadt mezőséget keresztülvágva, ezüstös szalagban kígyózott ott egy bővizű folyam. Hömpölyögve kergette ott egymást sok millió vízcsepp. Az üde, az erős, a ‘hatalmas élet