Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-27 / 52. szám
ío. RÁKOS VIDÉKÉ __________________________ 52 szám min denki. De azért sokan mentek haza. Balázs István is, a Vargáék negyedik bérlője, a szorgalmas Balázs is hazament, az ő hazájába. Sok pénze volt már, tiz évig koplalt érte. Tizenöt éves korában vetődött ki a pittsburgi aczélgyárba. Volt neki nyolczezer dollárja. Egész vagyon. Húsz ezer forint. A kis szobában szegényes, vérszegény karácsonyfa áll a mentelpiece-en. Gyerek nincs, nincs aki örüljön neki. Kártyáznak mellette. Piszkos, öreg magyar kártyával; valami régi láda fenekén hozta egyik lakó, három esztendeje, karácsony estéjén, emlékeztetőnek, Aztán hirtelen lecsapódik a kártya. Szerte az asztalon. — Hát igaz volna? A Balázst megölték? — Mondtam neki, ne menjen haza. A széles bajszu Deák András, a gázgyári tüzes feketeségtől barnára sütött arczu magyar meséli: — Megölték. Meg. Levélben Írták Csombának, Beregből. Aztán, mint aki nagyon érdekes dologba kezd, köhintett egyet és mesélt; azon a szomorú karácsony estén, amikor a Megváltó megszületett, 1908 évvel ezelőtt: — Ahogy menne hazafelé, gyalog bandukolt az országúton a faluba. Útközben betért a korcsmáros- hoz. Egy ital hazai borra. Savanykás, meleg beregi borra. Régen itta már. Aztán, hogy iszik, megkérdi a korcsmárost. — Nem ismer, Péter bácsi? — Nem én, öcsém ! — Balázs Pista volnék, Amerikából. — Az ám, la. No, nem ösmertelek volna meg. Kis suhancz voltál még akkor, most meglett ember vagy. No de ilyet! — Hát örült neki . . . Biztogatta, hogy megörül majd apja, anyja. — Hát még ha meglátják, mit hozok ! Azt Írja a levél, kihúzta, megmutatta a zacskóban a sok pénzt. A mellénye alatt hordta. — Bizony megörülnek! Az asszonynak megeredtek a könnyei, a többi tátott szájjal hallgatta. — Mondta még a korcsmárosnak, hogy most haza megy az öregekhez, beállít, ha nem ismerik meg, hát szállást kér. Nem mondja meg, hogy ő a fiuk, csak majd aztán. Hogy hadd örüljenek. Majd meglepi őket. Hát úgy is volt. Hazament békességben. Ezt már az apja mesélte a csendőröknek. Úgy van Írva. Beállított, hogy szegény utas. födél kellene neki éjszakára. Megfizet érte. Vacsorát is adnának. Megfizet azért is. Csak vágjanak csirkét, hozzanak bort, Ezüst forintot adott borra. Aztán vacsora közben mesélte, hogy ő Németországból jön, ott dolgozott tiz évig. Most megy haza. — Nekünk is van egy ilyenfajta fiunk Amerikában. Azt irta, pár hónap múlva hazajön. — Keresett-e annyi pénzt mint én? — Nem irta, hogy keresett volna, Küldött itt-ott valamicskét. — Hát én bizon kerestem, itt van aí Kihúzta a zacskót, kiszedte belőle a bankókat, magyar százasokat, rengeteg sokat. A magyaroknak éhesen villant össze a szemük. Az asszony izgatottan szólt közbe : — Nem is szabadna igy kisérteni szegény embereket. Azok még nem láttak annyi pénzt. Hisz elvakul tőle a jobbmódu is. — Az lehet, hogy azok is elvakultak. Hát meg is vallották. Sírtak is keservesen. Gyilkos dolog az a pénz, meg a szegénység, még akkor is, ha a mienk. — Csak a rossz embereknél gyilkos. — Hát akár hogy is van, itt ez volt, hogy az öreg ember kiment, megint hozott italt neki. Aztán egy nagy késsel hátba szúrta a fiát. Az öreg Balázá. Segített neki az öreg asszony is. Mikor lerogyott, mondta ő nekik szegény, hogy ő a fiuk, hogy csak megakarta őket lepni. De már késő volt. Meghalt. Betették a kamarába és sírtak. Nem tudtak egyebet csinálni, csak sírni. — Jött aztán reggel a korcsmáros. Hát hol a fiuk ? Az amerikai ? Volt-e nagy öröm ? Az asszony, a siró szemű Vargáné, a könnyei közt susogta: — Volt, volt, Nagy öröm volt. Szegény Balázs István. Ezért dolgozott, — Becsukták őket. A karácsonyfán a gyertyák szomorúan pislogtak, künn meg az éjszakát még sötétebbé, még szomorúbbá tette a beleszövődő füst, köd, korom .... Krónika. Hózivataros zord időben, Míg tél fagya a csontba vág, Vonulnak messze idegenbe Szegény fiuk : magyar bakák ; Töltött fegyverrel, vont szuronynyal, Baktatnak a kemény havon . . . — Kik a kandallónál melegszünk, Gondoljunk rájuk olykoron! Hogy mért tépték el innét őket, Hol hitves sir tán és gyerek? Bizony nyal nem is sejti, tudja Ez a szegény magyar sereg. Parancs jött s nyomban menni kellett, Búcsúra sem volt alkalom , . . — Kik a kandallónál melegszünk, Gondoljunk rájuk olykoron ! Mikor fáradtan dőlnek este A kemény deszkaágyra le, A lékük hazaszáll epedve, S a szemük könynyel van tele, Es kérdik szomorú keservvel: Velünk ki is törődne hon ? — Kik a kandallónál melegszünk, Gondoljunk rájuk olykoron ! Kincstár köpenyje, jaj, de vékonyy Alája fuj dogál a szél, Magyar bakákkal Be szniában Ej, dehogy is tréfál a tél, Meggyötri őket nappal, éjjel, Hétköznap és vasárnapon . . , — Kik a kandallónál melegszünk,. Gondoljunk rájuk olykoron ! Köszönt bennünket a karácsony, A világ legszebb ünnepe, Karácsonyfának gyertya lángja Szobánkat fénynyel hinti be, Karácsonyfának fénye mellett Mig szerte árad a meleg, Gondoljunk a szegény fiukra, Kik messze értünk küzdenek ! Fenő,. * * *
