Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-08-30 / 35. szám
2 RÁKOS VIDÉKÉ 35. szám amikor hazakerülnek, első dolguk, hogy a czi- bileket kiverik a korcsmából. Egyebet nem tanultak. Pedig milyen szép dolog volna, ha a legény, levetvén a mundért, nem újra kezdené, hanem folytatná a munkát ott, ahol katonáék- nál elhagyta. Folytatná pedig ismeretekben gyarapodva, öntudatosan fölhasználva a szerzett tudást és terjesztve, tanítva, továbbadva a földgazdálkodás ezernyi csinját-binját, az anyaföld kihasználásának czélszerü és okos módjait nemcsak a saját, hanem az egész ország megbecsülhetetlen hasznára és üdvére! Ha te távozol. Mi lesz akkor, ha majd. te távozol ? ! ... Veled megy illat, szia és napsugár, Nem lesz tavasz, virág, dal, mind kivész S a földre örök éjszaka borul, . . S én a holt földön bolygok egyedül, Vakon, czél nélkül hervadt levelek közt, Mik megzörrenve léibaim alatt, A te nevedet zizegik felém. Villám az égen a te nevedet írja, Sikongó szélvész a fülembe sírja, A vizár hörgi, vihar visszadörgi, Vulkánok torkán a te neved tör ki! Sziklás bérezek közt alakodat látom, Feltűnik itt-ott, mint valami álom . .. Int, hívogat — s én megyek utána ! Mit bánom én, hogy a halálba ! .. . Balla Miklós. TÁ R C Z A. Tűz. Irta: Lengyel Géza. A kis harang megkondult élesen, bántóan. A hangja átszállt az üres, poros utczán, két parasztasszony megállt és megkérdezte: — Ki halt meg? Kinek csendítenek? A harang tovább szólt egyhanguan, rekedtesen. Ez nem csendités volt, most már kinyíltak a kapuk és emberek, asszonyok tágra nyílt szemmel közölték egymással, amit úgyis tudott mindegyikük: — Tűz van, Tikkadt, meleg levegő, sárguló levelek, mozdulatlanul rest augusztus vége, A harang azonban felveri tétlenségéből, nyüzsgésbe hozza a nagy, széles utczát. Gyerekek futkároznak és az utczán keresztülkiáltoznak át egymáshoz: — Tűz van! Tűz van! A kiáltásban, az igazat megvallva, nem annyira rémület van, mint inkább érdeklődéssel, kíváncsisággal teli izgatottság. Komédiások jöttek, medvét tán- czoltatnak vagy tűz van, mindez a gyermekeknek egyformán látványosság és a gyerekek rohannak. Az HÍREK. Mátyásföldi levél. Mátyásföld, aug. 21, Tisztelt Szerkesztő ur! Nem vagyok született tárczairő, még született levélíró sem. Annál kevésbbé született tárczalevél iró. De született hálaadó vagyok. S én hálás vagyok Mátyásföld iránt. Hol adjam le a hálámat, ha nem a »Rákos Vidéke« hasábjain? S nem legjobb forma-e erre a tárczalevél formája, akár értek hozzá, akár nem ? Az idén először nyaralok Mátyásföldön. Hétágu koronám nincs, de van — magamat is beleszámítva — héttagú családom. Ezt elhoztam Mátyásföldre. S e kis paradicsom meghódította szivemet. Amióta házas ember vagyok, nyolczadszor nyaralok. Nyaraltam a magas Tátra közelében, nyaraltam a szép Fátra alján és most itt nyaralok, nem nagyon messze a kies Mátrától, itt a bájos Mátyásföldön. S nevessen ki, akinek tetszik : sehol sem éreztem magamat olyan jól, mint ahogyan itt érzem magamat, Hollós Mátyás földjén, az ő szobrával szemben, a tiszteletére elnevezett parkszállóban. Hogy miért éppen itt, azt nem tudom. Nem is kutatom. Nem kérdezem, objektiv vagy subjektiv oka van-e e kellemes testilelki állapotnak, a természetben rejlik-e vagy az emberekben, a borban-e vagy a sörben, az olcsó szöl- lőben-e, melyet eszem, vagy a drága turkesztánban, melyet nem eszem (ezt itt csak milliomosok vagy sikkasztok engedhetik meg maguknak) elég az hozzá : én itt jól érzem magamat. Itt minden jó. Itt mindennel meg vagyok elégedve. * Azaz . . , még sem mindennel. A szép Erzsébet- ligetnek, Mátyásföld e fénypontjának vagyis fényterületének van egy foltja, egy hibája, egy nagy hiánya. Nem is képzeli Szerkesztő ur, milyen nehezen tudom körülírni, amit gondolok, körülírni úgy, hogy Ön meg ne haragudjék és valamely jól nevelt magyar »lady« földhöz ne csapja e jobb bánásmódhoz szokott újságot. S van-e másfajta nő, mint a »ladylike«apjuk, az öregapjuk komolyság alá rejti a szenzáczió okozta lázat, amelyből hasonlóképpen hiányzik az ijedtség. Botot, dorongot, vasvillát szednek elő és sietnek. Vége az álmos délutánnak, az utcza szinte felvillanyozva éled ; ha nem maradna még egy piczike aggodalom a felől, hogy hátha mégis van némi veszedelem, hát azt lehetne mondani: jól eső izgalom vesz erőt a népen. Jön egy mesterlegény, hosszukat lépked és a kezében tűzoltó csákót lóbál. Egy gyerek csapat hozzászegődik, valamelyik ajtóból felvilágosítják: — Ég az Nagyandrás János háza, a hidegvégen, Nagyandrás Jánosnak az apja volt Nagy András, ő tehát igazság szerint Nagy János. Valóban az ő háza ég. Apró, nádfödeles ház, bent áll a kis puszta udvarban. A fél tető már lángban van, de olyan kevéssé félelmesen, mondhatni olyan szelíden ég, ahogyan csak a lusta, tökéletesen szélmentes levegőtől telik. Néhány tűzoltó marczona ábrázattal fecskendez, kiáltoz, dolgozik a csákánynyal. Az udvaron ide-oda szaladgál egy fiatal paraszt asszony. Jánosnak a felesége, Sir, tördeli a kezét, de a helyzet, a hogyan a nép, a tűzoltó, a hatóság érdeklődésének középpontjává váltak, határozottan tetszik neki. A ház fehér falán egy kis sötétkék tábla azt mutatja, hogy a biztosítás rendben van. A nádtető csak a becsület kedvéért lángol még egyét-egyet . , .
