Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1908-07-26 / 30. szám

4. RÁKOS VIDÉKÉ 30 szám. fosztotta magát tőle — az ő szerencséjük, hogy elég- kevesen voltak, — az bizonyára kesernyésen, túlzásnak mondja erőlködésünket, melyről ellenben egypár száz jelenvolt tanúbizonyságot tehet, hogy még csak meg sem közeliiheti a valóságot. Az Engelbrech t-vendéglő, mint körhelyi­ség, tágas kertudvarán ott hullámzott, nyüzsgött Rákosszentmihály elitje, a »tout Szentmihály« s bár a mulatságot házi estélynek nyilvánították, mégis a hölgyek ragyogó öltözetekben, a férfiak részben estélyi díszben, részben nyári pompában. Vidám, kaczagó, hangulattal teli tömeg, mely örül az életnek, örül a mulatságnak, örül az egymás látásá­nak. Óriási hosszú asztalok képződnek, amint csopor­tokba verődik a hatalmas sokadalom s az asztalok népe vándorútra kél egymáshoz, hogy látogatást tegyen csevegni, enyelegni a másik társaság vagy familia terebélyes tanyáján, A czigány hallgatót húz, összeszedi minden tudományát, minden igyekezetét, — becsület dolga, hogy kitegyen magáért ezen az estén. A hölgyek lassanként bevonulnak a nézőtér ülő helyeire. Virágos kertté varázsolódik a tágas, nyitott terem, amint ellepi a sok ragyogó, szép asz- szony, hamvas arczu leány. Nincs talpalatnyi hely a nézőtéren; kívül tarkállik a férfiak karzata. Egy tö­megbe gyűlnek a tágas helyen, mely a nyílt terem és az épület között elnyúlik. Csakhamar megkezdő­dik az előadás. OI>an előadás, amelyhez fogható sikerűre alig emlékszünk ezen a sok szépet és jót élvezett Rákosszentmihályon. Egészen eredeti műsor. Nobilis, választékos, változatos, érdekes, mulattató, és nem sablonos. Se nem kabaré, se nem műked­velői előadás, se nem hangverseny, hanem minden együttvéve. Mindennek a java és eleje. Valóban nagy elismerés illeti meg összeállításáért és rendezéséért a kör kitűnő gazdáját, K o r i g e r Ágostot, ki ezuttal is értékes, nemes, művészi munkát végzett és finomult Ízléséről tett tanúbizonyságot. Sokféle módon bizonyította be képességeit újból is ezen az estélyen, mely nagy dicsőséget szerzett a kör­nek s ő neki egyaránt. A műsor a Cox és Box elnyűhetetlen egyfel- vonásos bohósággal kezdődött, melynek vaskos ko­mikuma ma is éppen úgy megkaczagtatta a közön­séget, mint hajdan, a mikor még a Nemzeti Szín­imé ,,Julie tante” is csak „tante” volt, a kit egy közelgő „Bébé” még „Bibi“ iránt is ki tudott en­gesztelni ! Buznaháziné pedig nagyanya lévén elha­tározták, hogy először is elmennek a fiatalok szállá­sára s ott rendet csinálnak . . , Ödönhöz. * * * * Ismét Ödönéknél vagyunk. Mi, „Julie tante“ és a leendő nagymama. Mindjárt az ajtónál Betti fogad, a ki, az ölében valami rejtélyes tárgygyal, nagy mosolyogva tart kifelé. — Hová, Betti? Hát magok itt vannak? — El se mentünk, csak Bibit viszem kifelé, A nagyságos asszony küldi épen nagyságos asz- szonynak, ajándékba, miután holnap úgyis születés­napja van. — Köszönöm ! Hát az uraság ? —Ölelkeznek a kis szobában. Soha se láttam még ilyen jó hangulatban ! — Nem is voltam még soha boldogabb!... — szólal meg épen mögöttük a Coralieval karján elő­lépő Ödön. Képzelje „tante“ és mama, Coralie . . , (Ezzel súgott valamit a két közbejárónak, a mitől aztán mind a négynek isteni kedve lett s vala­mennyien ölelni kezdték a megbékélt asszonykát,) — Coralie — folytatta Ödön — valóságos an­gyal ! ház színpadának volt kedves aprósága. Krenedits Berta játszotta a kis darab egyetlen s nem éppen há­lás női szerepét, teljes sikerrel. Pompásan festett pi­ros fejkendős gazdasszonyi ruhájában s megjelenésé­nek báját ügyes s vidám játéka egészítette ki.Kitűnő alak volt Havas Gyula ésZáborszky Zoltán ; maszk­ban, alakításban egyaránt jellemzőek és vidámak. Kiaknázták hatásos szerepüket, sőt sikerült helyi vo­natkozású kiszólásokkal is fűszerezték, zajos derültsé­get keltve ötleteikkel és mókáikkal. A kis darabot igazán stílusosan, modernül rendezte Koriger; mun­kája meglátszott az előadás minden mozzanatán. Második számul Krenedits Sándor főjegyző adta elő a népszerű »Léha nótáját« czigányzenekar kísérettel. Ez a produkczió igazi próbaköve volt az előadó művészi készségének és érzésének. Krene­dits Sándor csak öregbítette azt a köztudatot, me­lyet e tekintetben előbbi szereplései megteremtettek. Utánzás nélkül, teljesen eredeti felfogással és beren­dezéssel úgy adta elő és játszotta mega dalt, hogy a közönség alig telt be a látásával és hallásával. Végtelenül elegánsan, smokkingosan. sétapálczával ke­zében játszotta az erősen pityókos, léha, de szeretet­reméltó és mélyen érző alakot, aki valósággal életre kelt a színpadon. Énekét teljesen az alakításhoz idomí­totta, úgy hogy közismert, szép hangját többnyire nem érvényesítette a maga fényében, hanem realisz­tikus hűséggel rendelte alá a helyzet és hangulat követelményeinek. Zajos taps fejezte ki a közönség lel­kes elismerését. A jelenetben mint néma szereplő vett részt K o r i g e r, a pinczér ügyes alakításával. A hangulat már is a legmagasabb régiókba emelkedett, holott most kezdődött tulajdonképen az estély szenzácziós része. Kende Paula, a szegedi szinház drámai primadonnájának vendégfellépte, aki a kör iránti szívességből aranyozta be az estéiyt részvételével. Ebben is az érdem oroszlánrésze Koriger Ágosté, amit megmagyaráz, ha eláruljuk, hogy Kende Paula az ő édes testvére , , . Dreyfus »Egy kis vihar« czimü hires páros­jelenetében lépett a színpadra Kende Paula, hogy néhány pillanat alatt meghódítsa és egyéniségének bájával, színjátszó és alakitó művészetének varázs­erejével rabszolgájává tegye a közönséget, mely lélek- zetét visszafojtva, tökéletesen áthatva, néma csend­ben hallgatta minden szavát, majd felderült tréfáin, hangos vidámsággal követte a kis darab gyors for­dulatait. Vitte magával a művésznő virtuozitása s a függöny legördültével a felocsúdó közönség tom­boló, viharos tapssal és éljenzéssel ünnepelte a mű­vésznőt s hálálkodott az élvezett gyönyörűségért. Nem a vendégművésznő iránt érthető hálás udvariasság diktálja ezeket a szuperlativusokat, de higgadt elmével, a színházi kritikus szigorú szemüve­gén át bírálva a Kende Paula szereplését s nem re­lativ, hanem abszolút mértékkel mérlegelve: meg kell állapítanunk, hogy a magyar színpadnak igazi büszke­sége ez a megvesztegetően kedves, rendkívül bájos és szuverén módon eszes leány, aki igazán méltán volt Pozsonynak, Temesvárnak, Budának tenyerén hordozott kedvencze s akit méltán irigyel­het a télen Szegedtől a budapesti Nemzeti Szin­ház. Nem kell valami nagy jósló tehetséggel ren­delkeznünk, ha azt állítjuk, hogy nagyon rövidnek kell lenni annak az időnek, mely eltelik addig, inig Kende Paula el nem foglalja megillető helyét az ország első színházának művészi testületében. Nincs ma olyan magyar szinmüvé-sznő, aki Kende Paulánál szebben beszéljen, olyan mestere ő a szónak, mely mint igaz gyöngy pereg ajakáról. A kör esté­lye, ha semmi egyéb érdeme, sikere nem lenne, egyedül azzal is felejthetetlen lenne minden részt­vevőjének, hogy módot adott a Kende Paula meg­ismerésére. Az »Egykisviharban« játszótársa KI im k ó

Next

/
Thumbnails
Contents