Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-02-17 / 7. szám
6. RÁKOS VIDÉKE 7. szám. — Buzdítani, támogatni foglak . . . — Nem elég ez, Nóra! Mert én tőled többet, sokkal többet akarok ! , Örvények felett jársz-kelsz majd az oldalamon ! Őrült szenvedéllyel szeretlek, szinte megdöbbenek magamtól, amikor erre gondolok. Máris szörnyű féltés gyötör. Fáj nekem már az is, hogy nem vagy egészen az enyém ; a színpadé vagy és mindenkinek joga van ahhoz, hogy lásson, hogy csodáljon ! Bármint szeretsz engem, lelked egy részét a közönség, eme sok fej között osztogatod el naponta. Gyötrelem nekem, amikor nevedet látom a szinlapon, magadat a színpadon ! Hiába érzem, hogy nekem játszasz, engem látsz ilyenkor is, hiába nyel- desem a tekintetedet, a hangodat, a mosolyodat, hiába zárom magamba a te káprázatos lényedet, fölébreszt a taps, ingerel és bánt a körülöttem hullámzó tömeg . . . Erőt kell magamon vennem, hogy ne rohanjak fel hozzád a színpadra s ne raboljalak el, hogy fussunk, meneküljünk valamerre, ahol senki sem lát, senki sem ösmer, senki sem háborgat többé... — Béni, az Istenért, a féltékenység szörnyű betegség . . . — Tudom Nóra, tudom ! Azért mondom, hogy menekülj tőlem még most, amig nem késő, mert egy óra, egy perez múlva már nem teheted ! Tudom azt is, hogy balgaság, ahogy én érezek, de nem tehetek ellene ! A helyzetünkön ma még nem változtathatok, tűrnöm, szenvednem kell, de nem tart sokáig és én kiküzdöm magamát a porból, hogy aztán enyém, egészen az enyém légy s csakis tőlem várj mindent, ami az életben érték : fényt, dicsőséget, boldogságot ! — Bizom benned . . . — Bízzál is Nóra, aminthogy magam is bizom benned ! Még egyszer intelek azonban, hogy örvények felett járunk ! Ha megcsalnál, Nóra ... Ha elhagynál . . . — Ne gondolj ilyen szörnyűségekre , . , — Akkor . . . akkor Nóra . . . meghalnánk mindaketten . . , mert őrült vagyok . . . Talán jobb lett volna, ha aludni engeded az én rémeimet, mint most, amikor fölébredtek és élni akarnak ! Nóra ráhajolt szerelmesére . . . Izzó csókokba fullasztotta a fiú lázas beszédeit . . . Hanem annyit mondhatunk, hogy a színésznő kissé meg van akadva. Szerette a hatalmas fiút, érzékiesen is, forrón is . . . De még sem ilyennek gondolta ezt a viszonyt . , . Néhány hónapig, talán egy esztendeig tartó idyllnek vélte . . . Csakugyan érdemes volt ezért a szerelemért néhány hónapot feláldozni . . . De hogy a dologból még tragédia is lehessen . . . arra nem gondolt. Attól visszahökkent. Pedig a fiú szemeiből olvasta ki, hogy micsoda szilaj tüzek lobognak lelke mélyén . . . Rabszolgaságba hajtotta magát, annyi bizonyos. Azonban érezte azt is, hogy ő is szereti ezt az athléta-gyereket. Ekkora szenvedélyben még nem fürösztötte senki . . . Egyelőre ne törődjünk még meg sem konczipiált tragédiákkal . . . Éljünk a jelennek és szeressünk. A fiú lelkében még sok minden forrongott, még sok mondanivalója volt. — Törvénytelen gyermek vagyok, Nóra. Nagy ur eltaszitott gyermeke. Bennem pedig ez az úri vér lázong. Vérem, erényem, bűnöm, minden hajlamon oda vonzanak, oda csatolnak. Hogy lehetett engem eltaszitani! Nagyváthy vagyok, bár a nevet elvonták főiem! Nagyváthy . . . Milyen szerencse, hogy a fiú nem néz e perezben a szerelmese arczába. A rémülettől tágak Nóra szemei. Szinte megmerevedik a rémülettől. Alig fojthatja magába a sikolyt, mely e név hallatára ajkaira tolul. Most már megbánta, szörnyen megbánta ezt a lépését. Minek kellett találkoztok ? Boldog Isten, itt csakugyan tragédia készül. — Melyik Nagyváthy ? Bruno kamarás ? Kérdi Nóra, közönyt erőltetve. Úgy hallom, ismét nagy birtokot, sok pénzt örökölt, — O az, ő az, Nóra. Ösmered — az atyámat? — Látásból . . . aztán futólag . , . tudod, hogy a magamféle vándorkomédiásnő sok mindenkinek az ösmerőse ! — Nem soká tart, érzem, hogy nem soká; meg foglak váltani és aztán senki* sem fér a közelünkbe, mindenki idegen lesz kettőnkre nézve. Egymásnak élünk, egymást szeretjük. A pinezér koezogfat az ajtón. Küldöttség óhajt a művésznőnél tisztelegni ... A mai vacsorára kívánnák meghívni. Fölösleges fáradozniok. Nóra tüstént átöltözik és megjelenik a teremben. — Magára hagyjam ? kérdezi Béni. — Nem, ne távozzék. Mit bánom én az embereket ? Lássa, már is tanulok magától, A karján jelenek meg odalent, hogy irigyeljék magát, hogy tudja meg az egész világ, hogy egészen a magáj? vagyok! Úgy, úgy édes barátom ! Maga akarta igy, most már tessék alkalmazkodni. Ne féljen, nem fog velem szégyent vallani. Úgy 1 e ö 11 ö z ö m az egész kisvárosi frekvencziát, hogy két hétig lesz miről beszélni. Sok, sok gyémántot rakok magamra; ennek van a publikumra szörnyű nagy hatása. Várjon csak türelmesen, fél óra múlva indulhatunk. Ezalatt szépen összegyűlt a társaság. A terem közepén nyúlik végig a diszlakoma asztala, jobbról balról kisebb asztalokat ül körül a közönség. Mert mindenki látni, hallani akar, hanem a színészekkel nem ülnek össze. A diszlakomán nincs más nő, mint a színésznők, mamák és a nővérek. Hivatalból helyezkedik el közöttük a színházi bizottság néhány tagja, nehány bonvivant (köztük a pezsgők behütése felől épp most intézkedő Spitz Sala) és az újságírók. No meg az elmaradhatlan Don Kulimázó is. Kis pörköltet és két deczi kerti bort rendel, hanem azért több mint bizonyos, hogy ma este ő vedeli a legtöbb pezsgőt. Filléreket is szerez a tányérozó czi- gány számára. Az egyik szögletasztalnál foglal helyet Dán Egon. Másodmagával vacsorázgat. A társa elegáns úri ember, lehet vagy ötven esztendős. Széles vállu, /daliás termetű ur. Az egyik szemén monokli van. Az arcza érdekes arcz, de meglátszik vonásain, hogy sokat, igen sokat élhetett. Emellett rideg, dölyfös, igazi főúri kaszinói ábrázat. Öltözködése csupa ízlés, csupa eleganczia. Gyér haját gondosan csoportosítja, hogy sokat mutasson a kevéssel. — Igaz, édes Bruno, szólal meg Egon ; a színházi bizottság ülésén voltam. Kiszorítottuk számodra a páholyt. — Igen érdekes. — Szinte meghatott bennünket, hogy annyira érdeklődői a Lötyögh bácsi truppja iránt. Vagy talán a hires primadonna van a játékban ? — Ki a primadonnátok ? — Nóra ... az ünnepelt diva . . . Brúnó őszinte meglepetéssel bámul társára : — Nóra itt ? Ebben a fészekben ? — Bizony Nóra ! Hát te azt nem tudtad ? — Fogalmam sincs róla . . . Hónapok óta nem találkoztunk , . . — Hát közelebbről jsmered ? — Amint vesszük. Én is udvaroltam neki. Mindenesetre örvendetesnek találom, hogy a városban van. Magamféle Özvegy ember szívesen szórakozik. Páholyt is azért váltottam, hogy jogezimem legyen a
