Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-08 / 49. szám
6. RÁKOS VIDÉKE 49. szám f CSARNOK. HAJNAL HASADA 5— Társadalmi regény a 60-as évekből. — Irta: GÁSPÁR IMRE. I. Az öles kisasszonyok. Nem, nem, nyájas .olvasóm, te sem találod valami túlságosan nagy gyönyörűségedet ebben a mi zajló, tolongó, ideálok és ideális emberek nélkül való, minden cselekedetében legföljebb a krajczáros lapok hasábjaira illő, izgatott és kétségbeesett világunk ban ! A melyben nincsenek szivek, csak olyanok, a melyeket szívtelenség sebzett halálra! Ugy-e bár az iró is bátran álhat be a régi jó idők dicsérőjévé („laudator temporis acti“), jól látván, hogy maga ez az öltő öreg emberekből áll, kik már átélt időket sóvárognak vissza s ifjakból, a kik álmodnak a modern világnál szebb, nemesebb és tisztább korról! Az a világ, a melyben én voltam boldog és remény- teljes ifjú, tele volt kedves naivitással; a nyilvános élettől elzárt nemzedék megnemesedett az eltemetett nagy múlt siratásában és egy magasztos jövő után epedésében. A magánélet patriárkáiis erkölcsök medrében folyt le s én tanuskodhatom Isten és ember előtt, hogy annak a kevés eszközzel és formával rendelkező korszaknak több volt az értékes tulajdona, mint ennek a mai hatalmas mederben hömpölygő, egészen modern euró; ai színvonalra emelkedő, fényes, pompás, minden téren nagy rafinériával kifejlesztett századvégnek! Ez élvezetesebb, ám amaz egészségesebb volt; ebben nagyobb a forgalom, több a jövedelem, amabban szilárdabb és több a reális birtok ; most, az utálatig kifejlett szabadság révén, hatalmasak egyes emberek, akkor mindenki epedett a szabadság után; ma szerencsések, akkor boldogok voltak az emberek s mig ma nagy a hitel, akkor a hitben is igen sokan találták kárpótlásukat, Milyen sok rossz embert ismerünk ma, ki azokban az időkben egyszerre volt hőse nemzetének, bölcse környezetének és hűséges feje az ő családi körének! A múltba vezetlek hát vissza, olvasóm s ki közületek koros, az tanúskodni fog arról, hogy minden úgy történt, a hogy én irom le; a ki pedig fiatal, talán még megérheti a partiarkális múlt ujraszületését s örömest tárja ki a modern parfüm illatától terhes szoba ablakát, hogy a múlt levendulaszagu levegője áradjon be minél üdébben, minél bővebben, Történetem az 1863, és 1866. évek közé esik, a mikor a magyar nemzet piros hajnal közeledését érezte s már már feledni kezdte a lidércznyomást és kísérteteket. Az öles kisasszonyokkal először is a B., bánya felé kígyózó országúton találkozunk, a melyen zörögve halad a rozoga családi bricska, Meglehetős egyszerű idők voltak azok a régiek s egy-egy falusi dzsentri-család, a minőhöz tartoztak az öles kisasz- szonyok, egész nemzedékek idejére, többnyire esküvők alkalmával választotta ki a maga családi bárkáját, a mely aztán hűségesen ki is tartott egész nemzedékek mellett. Kuthy Lajos, Vas Gereben, Eötvös, Jókai Mór s a régi családi élet más rajzolói mutattak már be müveikben ős-jármüveket, a melyeknek egy tekintetre elhittük, hogy rajtuk lehetett hétszámra utazgatni. Azt a debreczeni asszonyságot magam is ismertem, a ki e század közepe táján elhatározta, hogy meglátogatja Párist. E czélra külön járógépet építtetett, konyhával, ágyakkal, elébe fogatott hatalmas mék- ienburgi vagy csontos nagyrőczei lovakat s ezen az alkotmányon tette meg az utat Debreczenből Párisba és vissza. Az öles kisasszonyok sokkal rövidebb útra vették igénybe a derék zöldre festett hintót, mert rozzant, ősi kastélyuk Jánosfalván emelkedett már vagy kétszáz esztendő óta s B., bányától mintegy félórányira feküdött. A kastélyhoz két-kétszázötven holdas birtok tartozott, a mi a felvidéken elég tisztességes vagyon lett volna, csakhogy a Jánosfalvy családot is nyomta az a dzsentri-átok, hogy igen előkelő, vagy igen gazdag rokonságuk volt, azzal pedig mindenképen lépést kellett tartani. Mint minden családnak van valami kedveticz foglalkozása, időtöltése, a mely a gazdaság körüli munkán, a kenyérkereset rovására vagy azontúl is elfoglalja, igy voltak a Jánosfalviak rendkívül szenvedélyes vadászok. A család férfia, nője, örege, apraja mind hódoltak e nemes sportnak, e tekintetben B„ vármegyében bizonyára ók játszottak vezérszerepet. Az említett családi bárkában együtt van az egész család, megismerkedhetünk velük iziben. — Add elő a puskát, Mari, hangzik e pillanatban, hagy durrantsam le azt a nyulat! Állj meg, Miska! A hang kellemes csöngésü női alt s mikor Miska a lovat megállította, megjelent az öles kisasz- szony s jól irányozott lövéssel terítette le a tapsi fülest. — Jó lesz Lotti néniéknek, szólt, mialatt az el- válhatlan „Hroncso“ vizsla hűségesen előhozta a vadászzsákmányt. Ekkor már leszált a kocsiból a másik öles kisasz- szony. Mari is. A szerencsés vadász Jánosfalvy Lajos volt. Hatalmas szál alak volt mindakettő, meg kell nekik adni, hogy megfeleltek a nevüknek. Szőke mindketten. Lujza kissé vékony, Mari fejlettebb, erősebb, Valamivel túl lehettek már a húsz esztendőn s meglátszott a maguk viseletén az az önállóság, a melyet ritkábban ad meg a kötőtű és főzőkanál, mint a vadászfegyver A kocsibau ül özvegy édesatyjuk, az öreg Jánosfalvy Armin, szintén öles termetű ur, a kinek dörgő hangja nem sejteti azt a csaknem gyermeteg jóságot, amely a derék öregur szivében lakozik. A társaság negyedik tagja a jó Tóni néni, távoli rokon, ki a kisasszonyok garde des damesja s a háztartás vezetője. Apró, öreg asszonyság, kinek legszembetűnőbb tulajdonsága a hatalmas orr. Az összetöpörödött asszony folyton mozog, tesz-vesz, pöröl, kaczag, egyszóval mindig' akczióban van s ha a család bármely tagjának alig ér a hónaljáig, mégis csak ő a család valódi feje s a háznak felelősségnélküli zsarnoka. — Ugyan, lányok, pöröl Tóni néni, hát ti már sohse nyughattok ? Még szerencse, hogy nem bok- rosodtak meg a lovak erre a nagy durranásra, — A lovak nem, Tónikám, felel az öreg ur nagyot sodoritva hatalmas bajuszán, hanem a kérők mind megbokrosodnak az ilyen lövöldöző öles Diánáktól ! Oh ti, oh ti öles kisasszonyok ! — A család elhelyezkedik a kocsiban s mialatt a Miska kocsis bölcs kormányzata mellet a két éle- medett paripa tovább folytatta igen meggondolt koczogását, a társalgás az öreg úr által fölvetett téma körül forog. A kisasszonyok nem veszik rossz néven az «öles kisasszonyok» különben megyeszerte használt jelzőjét s most is jóizüt kaczagnak rajta. — Bizony, apus, szól Lujza, nem is igen találok a környéken öles férjet, akinek a kedvéért harisnyát kötnék és befőtteket kotyvasztanék! — Úgy, úgy, papa, szól közbe az impozáns Mari, csak kauczió legyen, mert ha a dzsidás-kapi- tány nem könyörül meg az elátkozott vár kisasszonyain, akkor nem tudom, mi történik velünk ! — Nagyok vagytok, lányok, nagyok, tóditja
