Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-27 / 4. szám
6. RÁKOS VIDÉKE 4. szám. a költségeket és végül hatalmas pezsgözéseket rendezett. Ilyen kocsikázás legelején kapta a redactora ma délelőtt is. «Nagy civis»-nek pedig azért nevezték, mert amig a vérét Nagyváthy Brúnótól örökölte, a modorában maradt valami a botos-ispán neveléséből is. — Óh maga nagy cívis, mondotta néki egy Ízben valami erős bókja után a főispánná ő méltósága. Rajta maradt örökké, hogy ő a «nagy cívis» . ., II, Don Kulimázó. Egon szerkesztő — amint a szójátszó Poldi gyerek szokta mondogatni — kissé egoista volt. A lap üzleti és általában szárazabb természetű dolgaival nem igen törődött. Hogy hasonlattal éljünk, a konyhába nem nézegetett be, legföljebb az étlapot állította össze és a terített asztalhoz ült, mikor már a menüt kellett feltálalni. Vagyis — megmondta, mit miről és kiről kell Írni, egy-két czikket (amint azt az érdekei kívánták) maga is pöndöritett, de a lap össze- állitásánál, a kéziratok megfésülésénél kisebb gondja is nagyobb volt ő kémének. Azt a tojástánczot is elhanyagolta, amely pedig vidéki lapnál — lévén a vidéki potentátok, lokális érdekek törékenyebb holmik, mint amelyek a központon találtatnak — első rendű fontossággal bírnak. Ezt rábizta a fiukra, ezek pedig nem csekély számú tojásokat tördeltek el. Szörnyen ügyelt ellenben a garasos körülményekre dón Kulimázó, a kiadó ur. Stöhr Jakab lenne a becses neve, azonban inkább «Don Kulimázó» néven tisztelte az egész Pálos és vidéke, ha ugyan . . . tisztelte. Soha őnála sordi- dusabb fösvény firmát! Ha Egon ur elegáns föl sem vevéssel szemlélte a helybéli viszonyokat, annál inkább törődött azokkal dón Kulimázó. Ha volt budapesti kiadó, aki tiltakozott az ellen, hogy «iszik, mint a kefekötő»-t Írjanak, lévén az előfizetői között négy keféket kötő mesterember (pedig az eset közmondásos Budapesten), a «Tálosi Híradó» kiadója százszor is túltett rajta. Rendőri hirt sem volt szabad Írni, ha az kellemetlenül érintette a lap 5—600 előfizetőjének valamelyikét. Hát még ha valamely hirdetőjének a bőrével állott összeköttetésben ! Halálozási, eljegyzési, házassági hírért koronát követelt, egy forintért azon— Különös a folytatása a történetnek, válaszolt miközben tovább sétálgattunk. Valóságosan regénybe illő. Ha nem tudnám hogy valójában megtörtént, magam is azt hinném, hogy valamelyik regényíró fantáziájának szüleménye, Hogyan történt, hogyan nem, de úgy történt, hogy az öreg Mikszics még abban az esztendőben megismerkedett egy özvegy asszonynyal. Szép fiatal magyar menyecskével, özvegyével egy zalamegyei földbirtokosnak. Hogy esett, hogy nem, de megesett, hogy Mikszics Lázár beleszeretett az özvegybe. Kemény és nagy harczot vívott önmagával s az eredmény az lett, hogy feleségül vette az özvegyet. Szerelme győzött elfogult gyűlölete felett. Nem állott tovább útjában leánya boldogságának sem, feleségül adta ahhoz, akiért annyit szenvedett: a főhadnagyhoz. Elbeszélését hirtelen megszakította: fiatal pár közeledett felénk. Ragyogó szépségű asszony, arczárói leragyogott a csendes boldogság. Karját férje karjába fűzte. Daliás termetű, energikus arczvonásu barna fiatal ember. Az asszonyka gyengéden hozzája simul s arczába tekinve, mosolyogva beszélgetett. Meglepetten megállottám s majdnem felkiáltottam: — Zlaticza. Mikszics Lázár leánya! ban ki lehetett nyiltterezni Don Kulimázónak ak ár az édes apját is, A hirdetők támlapjait, a hatőságo k- nak járó köteles példányokat úgy szerezte, hogy mindennap más és más csereláp avagy tiszteletpéldányt csípett el a kész csomagból. Meg várta, amig a betűi elkopnak s akkor vett újakat, mikor a közönség már olvasni se bírta a rossz papíron hagyott nyomaikat. A saját szobáját füttette, a szerkesztői szobát csak akkor, mikor a szegény fiuk ujja már-már tönkre gémberedett. Nem volt hosszú kiadópályáján munkatársa, aki tiz koronánál nagyobb összeget látott volna tőle; szerette forintoként előlegbe kiadogatni. De jaj volt annak, aki összeszámoláskor nem tépte el, vagy égette el a nyugtáit, mert volt rá eset, hogy a szemétdombról válogatta ki azokat, a könnyelmű fiuknak újra prezentálta, mint a hogy rossz hirü mulatóhelyeken szokás üres pezsgősüvegeket csempészni a kiürítettek közé. Piszkos volt a szó teljes értelmében; «Romanus sum civis, smucium vocant», mondta róla a viczczes Poldi gyerek. A piszkos ember másoktól sajnálja az életet, aki egyúttal fösvény, az magától is el von mindent a világon. A «smuccig* kiadó azonban bőven evett, ivott, élte a világát, szinte természetesnek találta, hogy legyen valaki és éppen maga legyen az, aki felzsákolja a bohém-gyerekek által elhagyigált földi javakat. Eme dicséretes tulajdonságok szerezték meg az érdemes szellemi liferánsnak a maga beczéző nevét. Na meg az a szokása, hogy kegyetlenül pingálta az ősz haját, ősz bajuszát. Éhez is rossz festéket használt, a haja tehát nem annyira fekete, mint kék vagy zöld árnyalatokban fénylett ... a reá kent kulimáztól. Éppen e perczben kedves kis jelenet folyik le «Don Kulimázó» és üldözője, a kis Csuka Poldi között. — Kuli bácsi! intonál Poldi. Nem hallja, hogy szólítom, Kuli bácsi! Kuli bácsi mérgesen tekint a fiúra, de nem mer visszafelelni, mert tudta, hogy bár Egon ur nem törődik fölöttébb a lappal, de munkatársait szereti és elszántan védi meg a kiadói merényletek ellen. * — Én nem vagyok Kuli és bácsija sem vagyok magának! Éri Stöhr vagyok, a kenyér adója! — Kenyér adója biz a , . , De hát «lassen sich nicht stöhren» (pardon — szójáték nélkül nincs Csuka Poldi!) és adjon hamar húsz korona előleget! Húsz korona ! Hát nem hőköl vissza Kuli bácsi (már csak igy nevezgetjük ezentúl magunk is!) ekkora sommának még a hallásától is ? Nem hőköl biz az, mert tudja, hogy a fiúval alkudni lehet. Os- merik ők már az egymás valutáját ! E helyett a következő ripostot szállítja zavarójának: — Arról beszéljen inkább, hogy micsoda szen- zácziót fabrikál a mai számra? A kutyának sem kell a lap. Nincs abban egyéb, mint ollózás, meg szó- ficzam ! Tyhü, az áldóját! Ez már sok egy szójátszogató kebelnek! Ne lenne csak — két koronára szüksége, majd adna ő Kuli bácsinak szóficzamot! Türtőzteti magát és ekként beszélget: — Bocs-csánat, hogy élek! Ha én viczczet irok, már is van szenzáczió a lapban ! Bocs-csánat, hogy élek ! — De hát mi a baja? — A Baja? Rendezett tanácsú város, frocs-csá- nat hogy élek ! Különben lesz szenzáczió is! «Nyeltem bőven port, epét S elcsiptem egy portepét 1» Más szóval — gyöngébbek kedvéért — katona- tiszti botrány volt a czukrászdában ! Fájdalom, nem vérengzés, csak összeveszés a czukros kisasszony miatt! Kuli bácsi ezalatt kinyitja a tárczáját s pergetni kezdi benne a bankókat és a sárgacsikókat. Nagy
