Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-27 / 4. szám
4. szám. RÁKOS VIDÉKE REGÉNY CSARNOK. A primadonna. REGÉNY. Irta: GÁSPÁR IMRE. I. Béni tehát csakúgy til-tul vesződött a göröggel, latinnal és a mathematikával. Az úri hajlamok, az uraság után való törekvés, egyszóval a háborgó «Nagyváthy-vér» másként kormányozták őt. A sportok különböző nemeire vetette magát. Mint hetedik osztályos diák már első tornásza és első vívója volt a collegiumnak. Dijakat vágott zsebre helyben és a vidéken. Mikor a budapesti országos tornaversenyen is kitűnt, akkor meg éppen búcsút mondott a könyveknek. Igaz, hogy ekkor már a tanári kar is erősen portálta. Bizonyos tekintetben büszkeségévé lett a collegiumnak, Hogyne, mikor ő vele győzték le más főiskolák tornászait és vivőit ? Szabadalma volt a hanyagságra, átcsusztatták őt az érettségi vizsgán is. Ekkortájt hunyta le szemeit az elaggott Nagy- váthyné méltóságos asszony is. Végrendelet nélkül halt meg, de nem is igen volt miről rendelkeznie. Maga csak haszonélvezője volt a nagyváthi uradalomnak. Ezen pedig óriási volt a teher. A szegény Bénire tehát nem hagyott semmit, de semmit. Bruno cs. és kir. kamarás ur sem sejtetett atyai czélzato- kat, sőt olyasvalamit hangoztatott a siránkozó Katka asszony előtt, hogy az ő atyasága nem is olyan meg- czáfolhatlan bizonyosság, hogy erre épiteni lehetne. Maga maradt a szegény athléta gyerek, mint a kis ujjam — s egyszerre rászakadt az élet. «Nil desperandum!» ez volt a Béni jelszava. Kissé elkomorodott, de csakhamar rántott egyet a vállán s elkaczagta magát. «Lesz, ahogy lesz!» vélte és másnap már — lett valahogy. A Nagyváthyak vérét — a mint már mondtuk — szívesen látták Pálos úri köreiben. Bálozott, udvarolt, mulatott. Tánczosnője, pénzes czimborája mindig akadt. A gentry a maga fajtájának tekintette, Pick Sala és társai ellenben magasabb lénynek értékelték, akivel érdemes mutatkozni. Pezsgő, meg tartotta egész a nyár végéig. Barátom mindent elkövetett, minden követ megmozgatott a szegény leány kiszabadítására, de minden kísérlete eredménytelen maradt.Mikszics Lázárnak hatalmasabb konnexiói voltak, mint neki, s igy azt is kivitte, hogy egy szép napon elhelyezték Zágrábból, valahova Erdélybe, a világ végére. Könnyezve búcsúzott el tőlem. Bucsuzásakor megesküdött, hogy nem mond le Zlaticzáról. Ez még tavaszszal történt. Azóta hetenkint felkeres soraival s ezekből azt látom, hogy szegény szerencsétlen még mindig reménykedik. Bizonyos pedig, hogy hiába. Mikszics nem fog engedni soha s igy Isten tudja csak, mitörténik velük, Ez Zlaticza története. Most már ^érteni fogod azokat, amiket láttál és hallottál. Egyet-mást szerettem volna még kérdezni barátomtól, a vártakommandáns azonban hozzá lépett s figyelmeztette: — Önkéntes uron van a sor, mindjárt két óra. Készülődjék fel, hogy felváltsa az utczán az őrt. Engedelmeskedett a parancsnak, Felkészülődött s miután kezet fogott velem, eltávozott. czigány-nóta mindig akadt a számára anélkül, hogy egyetlen fillérjébe került volna, csak a hónapos szoba lakbére maradt csorbán elsejéről-elsejére és az ebéd állott ki többnyire a mama által küldött elemózsiából, hébe-hóba egy kis jó pálosi töpörtőből. A gyereknek jó volt a gyomra, állotta az állapotot; hogyne, hiszen estére mindig akadtak bőven költekező kompániák ! Ekkor találkozott Béni pajtásunk Dán Egonnal. Úri ember volt ez tetőtől-talpig. Volt a családjának egy kis birtoka a közelben. Képviselőségre aspirált, erre tartotta kiváló eszköznek a maga «Pálosi Hir- adó»-ját. Egy-két kötet novellája jelent meg s igy mint közepes birtoku ember, közepes iró és közepes egyéniség, nyugodtan, szépen, correctül és elég biztosan haladt a kitűzött czélja felé. — Nézze, Béni pajtás (mondá egy Ízben a fiúnak) maga otthon van minden körben és elég ügyes báli tudósításokkal szolgált a lapomnak. Ebből azonban nem lehet megélni. Úgy tudom, hogy a jogra sincs beiratkozva. Álljon be hozzám riporternek. Igaz, hogy csupán minimális fizetéssel szolgálhatok, de maga az újságírás kitűnő takarója lehet a maga meglehetősen födözetlen életmódjának. Negyven forintot kap havonta és ir mindenféle tudósítást. Én is nyerek vele, ha ilyen jó megjelenésű legény viseli a lapom képét mindenhol, ahol három borsó fő. Az újságíróra is ráillik az a mondás, hogy olyan semmi, akiből minden lehet. A rátermettségétől függ, hogy ezen a réven valamire vigye : Csapjon fel hát, ifjú komám ! Béni barátunk megint elkomorodott egy pillanatra. Eszébe jutott a jogakadémia, ami mégis csak biztosabb útja az úri pályafutásnak. Az is megvillant elméjében, hogy váljon az úri hölgyek és úri pajtások, akik oly szívesen látták benne a «semmit», nem utasitják-e vissza benne az újságíró . . . senkit? De mondom, pillanatig tartott az egész okoskodás. Megint csak nagyot rántott a széles két vállán és elkaczagta magát. Megpödörte a bajszát, összecsapta a bokáját,., és felcsapott reporternek. Reporter lett hát belőle. Szívesen látták, mint azelőtt, főként mert ezentúl is ő maradt a hires cívisváros professzionátus párbajsegédje. Járt-kelt a városban hírek után, közbe-közbe körmölgetett, amint csak tőle telt. Az volt a szürete, ha párbajt csíphetett, mert ekkor kocsizgatott kegyetlenül, felszámította Nekem egy ideig fejemben járt a szép Zlaticza históriája, de azután elnyomott a buzgóság. Elaludtam a kemény pádon s csak reggel ébredtem fel, mikor a vártakommandans felrázott, hogy készülődjem fel, mert indulunk a kaszárnyába, vége a vártának. Azóta hat esztendő telt el. Más városban, más emberek, más viszonyok között egészen megfeledkeztem a szép Zlaticzáról s szomorú történetéről. A nyáron aztán véletlenül megtudtam a történet folytatását. A Balaton mellett töltöttem néhány napot. Elnézegettem a nagy tó tengerzöld vizét, a tihanyi apátság kéttornyú templomát, a Csobáncz romko- szoruzta ormát. Gyönyörű nyári este volt. A part fái fürödtek a lemenő nap arany fényében. Itt találkoztam barátommal, egykori katonapajtásommal. Azóta családot alapított és ügyvédkedik a horvát fővárosban. Megörültünk a viszontlátásnak s felelevenítettük a múltnak emlékeit, a katonaesztendőt. Séta közben hirtelen megállóit, megragadta karomat s igy szóllott hozzám: — Emlékszel-e még Zlaticzára ? Mikszics Lázár leányára? — Hogyne, hogyne! De mondd, mi történt a szegény leánynyal s barátoddal, a főhadnagygyal?
