Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-09 / 23. szám
23 szám. RÁKOS VIDÉKÉ 3. lett, valamint az idei költségelőirányzatot egyhangúlag elfogadták. A választmány fele választás alá kerülvén újra megválasztották: Müller Antal, Hauser Gyula, K r e n e d i t s Sándor. K 1 i m k ó László, ifj. Tóth József és Csendes István rendes tagokat; uj tagja lett a választmánynak Mayer Oszkár és Hauser Rezső ; póttag : J o s z i t s Niklós. Régi tagjai a választmánynak kivülök : Klimkó István, Schvarczl Ferencz, Regele Zoltán, Lukács István, Mohrlüder Vilmos, Egerzeiger Gyula, Hauser János, Kesztler Andor, Csorba Lajos, Fent Nándor, Janitsáry Iván. Himmel Miklós, Balázsovich Zoltán. Végül a közgyűlés hálás köszönetét' mondott Schvarczl József alelnöknek az egyesület iránt tanúsított lelkes pártfogásáért és a közgyűlés szives vezetéséért. Schvarczl József a tagok zajos éljenzése közben rekesztette be a közgyűlést. A czigány. Faluvégi szalmaviskó a háza, Rossz födelét egy gyönge szél lerázza, Hó és eső' szakad rajta keresztül Vakolata néha-néha be is dűl. Az udvarán gyerek sereg rikoltoz, Ruházatuk nincsen szokva a folthoz, Az asszony az eresz alatt pipázik, S füstöt fuj a tenyerébe, ha fázik. így a család, A gazda meg ezalatt Vályogot vet az alvégi kert alatt, Térdig tapos a polyvába, a sárba, Mely nem egyszer belefecscsen arczába. Meg se mossa, le sem törli s estére ügy megyen el a legények elébe! S mig vonója a hegedűn sir, szalad: Lecsókolják az arczárói a sarat. Bállá Miklós. * VERSEK. I. Réti virágok hajlongtak lágyan, Oly búsan bólongottak felém; Mikor egy szerelmes, lágy május alkonyaiban Közöttük magam bolyongtam én. Ennyi virág, oh hogy kaczagna! Pajkosan, incselkedik felém Ha köztük bolyonghatnánk édes szerelmem, Egymáshoz simulva te — meg én. II. Nézd — ugye halványul Az esti sugár. Szerelmes pillangó Kis virágra száll. Virágos terhétől Meghajlik az ág Szerelmet lehel Fű, fa, virág . . . Szeress. Hallod miként suttog. Búg az esti szél? Lágy, titokzatosan Borul ránk az éj. Az egész mindenség Szerelemre hiv. Mámmorral, vágyai Teher a szív . . . Szeress. Iris. — Majd holnap számolunk — vetette oda és a kabátjában mintha névjegy után keresgélt volna, — Csak adja ide, legalább megírom a lapba a dolgot, a nevével együtt, aztán szívesen a rendelkezésére állok, sok gyönyörűséggel fogom önt megfaragni. Az erélyes szavakra azonban a névjegy csak nem akart előkerülni és az urfi csendesen elódalgott. A leány hálálkodva kapaszkodott kísérője karjába és az izgatottságtól elfogódva, alig birta szívességét meg is köszönni. — Köszönöm uram, köszönöm! Mivel hálálhatom meg szívességét ? — Elég jutalom, hogy hazakisérhetem ! Bizony Isten, ma reggel még nem gondoltam volna arra, hogy estére ily kedves kis kalandom lesz. — De hátha baja lesz miattam ? — Azzal az urfival ? — kaczagott fel a fiatal ember — legyen nyugodt, az kerülni fog engem, ha megtudja a nevemet. Eléggé ismeretes vagyok arról az oldalról, hogy nem jó velem párbajozni. Nem mintha valami hires vívó volnék, de nem félek sohasem. Az életemmel nem sokat törődöm, elszánt, bátor vagyok és azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy még sose kaptam ki. Nem adok az életemre egy fityinget sem, én nem ragaszkodom hozzá, hát ő ragaszkodik hozzám. Könnyedén, természetesen beszélt a fiatal ember és a leány, mikor egyik lámpa alá értek, gyönyörködve látta, hogy milyen csinos legény a kísérője, Az arcza egészséges, piros volt a legénynek és a szeme, mig beszélt, jó kedvű vidámsággal, barátságosan ragyogott a leányra. Kis, szőke bajusza szép érzésű piros szájat árnyal és beszéd közben ajkai közül egészséges fehér fogsor villant elő. Az egész legény csupa fiatalság, csupa erő és csupa kedély volt. Igazi fesztelen, vig, bohérne legény, tele jókedvvel, poézissal, könnyelműséggel, de amellett életfilozófiával is. — Nem adok semmire semmit és nem veszek komolyan semmit! Az élet komédia, bolond, aki komolyan veszi! Egy darabig játszik velünk a sors, azután lesöpör a földbe. Ostobaság minden! Igaz, hol laknak ? — A Tavaszmező-utczában. — Mindjárt ott leszünk! Pedig kár! Szívesen mentem volna még tovább önnel. Nem bók akar ez lenni ! Csakugyan úgy érzem . . .-— Én is mentem volna ! — mondta halkan a leány. A fiú felkaczagott: — Istenemre, mi összeillenénk! Hanem aztán komolyan hozzátette: . — Bocsásson meg! Eljárt a számi De lássa, én már ilyen vagyok ! Ami a szivemen, az a számon. Úgy beszélek, ahogy érezek. Pedig ez nagy vakmerőség egy ilyen magamfajta koldustól, aki a mások pénzéből eszi a kenyerét. — Itthon vagyunk — szólalt meg a leány egy kis földszintes ház előtt. — Jó éjszakát! Ha nem kellemetlen magának, néha találkozhatnánk! Csak igy elbeszélgetni. Esetleg elkísérem valahová, vagy hazakisérem.
